..vagy ha mégis, egészen máshogy, mint ahogyan gondoltuk. A film kiváló terepe a vágyak, kényszerképzetek, álmok, hallucinációk és egyéb „haszontalanságok” valószerű megjelenítésének – nem véletlen, hogy újra és újra az arcunkba kapunk valami ilyesmivel operálót a mozivásznon a lehető legkülönfélébb műfajokban.
 
Ezúttal a norvég Pal Sletaune (Ponyvalevél, Most megfogtál!) tett kísérletet az asszociációs, paráztatós, „vagy így, vagy úgy történt” tematika filmre vitelére – több-kevesebb sikerrel. Főszereplőjéül Noomi „tetovált lány” Rapace-t választotta, akiről újfent kiderül, hogy remek színésznő (pont ezért nem kellene elmerülnie a Hollywoodban próbálkozó, akcentusos, európai tucatarcok állóvizében), és hogy szőke hajjal, smink nélkül is szexi. 
 
Nehéz a Babycall-ról bármit is mondani anélkül, hogy ne lőjük le a poént, vagyis ne vegyük el a nézőtől a lehetőségét annak, hogy egyedül fejtse meg a filmet. Legyen elég annyi, hogy van egy nő (Rapace), aki betegesen félti a kisfiát az exférjétől (valami fura dolog történt a múltban). Anders, a kisfiú egy kicsit pszichopata (de az is lehet, hogy nem ő, hanem az anyja az), a fiú nyugodt álmát jelezni hivatott babafigyelő készüléken a közelben lakók agresszív zajai szűrődnek be (lehet, hogy megöltek valakit a házban?), még jobban összezavarva a mamát. Pedig mondhatnánk akármit, mert „az igazság odaát van".