Új amerikai hős született. Ahogy a detroiti Eminem kitalálta Slim Shady galád white trash karikatúrafiguráját, a Los Angeles-i Everlast is teremtett magának egy művészi alteregót: a redneck Whitey Fordot, a déli fehér csávót, aki nem szégyelli, hogy vidéki bunkó, keményen megáll a lábán a világban, és ha némi önkifejezésre vágyik, hát bluest énekel. Whitey Ford Sings The Blues - mondja is az 1998-as Everlast-lemez címe (sokan azt hiszik, hogy ez az első szólóalbuma, pedig még a House Of Pain előtt, 1989-ben felvett egy hiphoplemezt Forever Everlasting címmel, mikor még Ice-T körében, a Rhyme Syndicate Cartel tagjaként nyomult). A Whitey Ford... lemezen ugyan csak három-négy számban vitte végig a hiphop és a folk/blues fúzióját, de a Today című 1999-es gyűjteményes minialbumon, illetve a tavaly őszi Eat At Whitey's stúdiólemezen már abszolút ez az uralkodó vonulat, mint ahogy az élő fellépéseken is.Everlast európai turnéján a kaliforniai OPM az előzenekar, komolytalan gördeszkás, fűszívós társaság a hiphop és a ska-punk ötvözetével, két MC-vel meg egy éneklő kövér dobossal, és olyan link számokkal, mint a Rage Against The Coke Machine vagy a Heaven Is A Halfpipe (ez a kislemezslágerük, sikerrel énekeltetik meg vele a bécsi Libro közönségét is). Vadonatúj debütalbumuk címe Menace To Sobriety (kb. Józanságra veszélyes), és az eddig elmondottak alapján akár egy kézlegyintéssel is el lehetne őket intézni, de annál sokkal többet érnek: a koncerten meghökkentő kompetenciával kirándulnak a dub-reggae vidékére is - akár még a néhai Sublime utódja is lehetne belőlük. A zenekar motorjaként működő lelkes dobos azért a végén előrejön, letolja a gatyáját, behajol, és hájas seggét mutatja a népnek, nehogy véletlenül túl komolyan vegyük az OPM-et.

Everlastot azonban komolyan kell venni, ő is komolyan veszi magát, és ez a keménység és komolyság teszi őt egyedivé. Igaz, hogy mások is megcsinálták már előtte ezt a hiphop-blues hibridet, például a G.Love & Special Sauce, a Fun Lovin' Criminals vagy Beck, de az előbbi kettő ebben a viszonyításban laza bulizene, az utóbbinál pedig mindez csak egy zenei kísérlet, egy eszköz a sok közül. Az érett művésszé vált Everlastnál azonban maga a cél, a komoly üzenet."Mi van? Azt hitted, abbahagytam a rímelést, csak azért, mert elkezdtem énekelni, és felvettem egy hathúrost?" - nyomja rögtön a fekete fejkendőben és pólóban érkező Everlast a rövidke Whitey-ban, mely új albumának is nyitószáma. Mellette két feka penget (jobbra egy basszer, balra egy balkezes szólógitáros, akik, ha kell, vokáloznak is), a háttérben jobbra egy dobos dolgozik, az emelvényen egy DJ-srác, de a legmeghökkentőbb az orgonák és ósdi analóg Moog szintetizátorok mögött elsáncolt szakállas, copfba fogott hajú billentyűs-effektmester, aki már rögtön az elején egy mikrofonállványra erősített műanyagcsőbe fúj, csakhogy ez a talkbox nem gitárra van kapcsolva, mint a szájgitárnál szokás - a faszi a billentyűjátékával modulálja saját hangját. Az Everlast-koncerthangzás nem mindennapi: egyszerre tradicionális és modern technikával megbúbolt, organikus, háztáji art-hop. Ráadásul a hangerő is durva, majd beszakad a fülünk. Ezenkívül Everlast sokkal rekedtebben, reszelősebben énekel élőben, mint lemezen. A gitárjait szinte számonként cserélgeti, hol akusztikus, hol elektromos, hol 12 húros - ami épp az adott dalhoz legjobban illik. A program nagyrészt az új album számaira épül (az este folyamán két-három kivétellel el is hangzanak mind). Az I Can't Move után konferál először: "Eléneklek egy vidám kis dalt, amit még a mamám tanított" - és belekezd a We're All Gonna Die (Mind meg fogunk dögleni) című mantrába.

Aztán a Whitey Ford Sings The Blues album legjobb száma, az Ends jön, 12 húros gitárral, majd szintén arról a lemezről a hasonlóan telibetalált Today (Watch Me Shine), hathúros akusztikussal. Az aktuális kislemezslágerben, a Black Jesusben Everlast csak énekel, és megénekelteti a közönséget is. A baljós Babylon Feeling Santana gitárja nélkül sem gyengébb. A Bonanza filmsorozat westernes főtémájának instrumentális feldolgozása jön (Everlast komoly ember, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne humora), aztán ismét visszakanyarodás a Whitey Ford...-hoz: a Painkillersben felsejlik a kórházi horror. Everlast, ez a bikatermetű, agyontetovált keményfiú szívrendellenességgel született, és a '98-as szólólemez készítésekor be is ütött az esedékes szívroham, meg kellett operálni, mesterséges szívbillentyűt kapott, de azóta sem kíméli magát egy percre sem. Az eredeti szövegben szereplő "pedig még csak huszonvalahány éves vagyok" sor helyett viszont most már "harmincvalahány"-at mond: az 1969. augusztus 18-i születésű Everlast (polgári nevén: Erik Schrody) időközben ugyanis átlépett a következő X-be.

A koncert felénél minden figyelmeztetés nélkül jön a veretes megasláger, a Jump Around 1992-ből, az MC-inek ír gyökereivel és ehhez méltó alkoholfogyasztásával hencegő House Of Pain trió cím nélküli bemutatkozó albumáról, melynek társszerző-producere a Cypress Hill zenei agya, DJ Muggs volt (persze a HOP lemezjátszó-felelőse, DJ Lethal sem volt ügyetlen fickó, nem véletlenül halászta el őt a trió szétválása után a Limp Bizkit). A közönség hálásan engedelmeskedik a címbeli felszólításnak, majd miután kiugrálták magukat, Everlast beviszi őket a szerelmes blues-balladák közé. A Black Coffee és a Love For Real jön - ez utóbbi refrénjéhez a szám stúdióváltozatában közreműködő N'Dea Davenport (ex-Brand New Heavies) vokálját bakelitlemezről eregeti Everlast mögé az igen fifikás DJ. Jimi Hendrix If 6 Was 9 című bluesának kezdősoraival csúszunk át a Money (Dollar Bill) feszes hiphopjába, majd a Graves To Dig lassúján át az első nagy szólósiker, a What It's Like nagy amerikai kesergőjének lenyűgöző maratoni változatába. Aztán a South Park-idézettel nyitó Children's Story durva esti meséje zárja az 1 óra 25 perces törzsprogramot.

A ráadás szürreális: a dobos diszkót üt, a talkboxával vokóderhangot imitáló billentyűs pedig a Daft Punk-féle One More Time refrénjét kezdi ismételgetni! Everlast is visszajön, kezében csörgődobbal, és a kis zenei vicc közepette egyenként bemutatja zenekarának tagjait, majd pedig belevágnak... egy régi Prince-számba, a Pop Life-ba (ha belegondolunk, logikus is, hiszen a Daft Punk-sláger vendégénekese, Romanthony néha maga is tiszta Prince-kópia), s ez a feldolgozás a végére elszállós orgonaszólók és torzítások közepette nagy pszichedelikus kakofóniába csúszik. Aztán ismét egy régi blues jön, ámde hiphopalapokon: "Ó, Uram, kérlek, hozd vissza hozzám a kedvesem" - énekli Everlast, a modern bluesman, és mindez jól is áll neki. Hiteles, méltóságteljes, ritka figura. Az akusztikus gitárral indított Put Your Lights Onnál aztán már kérdés sem lehet: ezzel a számmal a csávó megütötte nagy dalszerző-előadó példaképei, Neil Young vagy Johnny Cash szintjét. Örök darab.

Itt akár vége is lehetne, de Whitey bárjában még nincs záróra. Valami még készülődik. Csak nem az interneten elhíresült Whitey's Revenge, Everlast zaftos válasza Eminem beszólásaira? Nem, Everlast itt, Bécsben nem pazarolja idejét ilyen piti, távoli ügyekre, inkább eddigi életműve legdurvább, legmetálosabb számát, a Hot To Death-t veszi elő. Nagy riffek, a DJ beküldi tányérról a dumm-dummot, a hippi billentyűs megint elszabadul az effektjeivel, Everlast hörög, nagy kakofónia, gerjed minden. Aztán vége. 24 szám, 1 óra 50 perc, becsületes munka egy becsületes embertől, akinek helyén a szíve.