A Roxy Music a modern popzene első igazi manifesztációja, az első zenekar, mely a retro és a futurizmus keverékével dolgozva készített máig frissnek és modernnek hangzó, magas művészi értékű popzenét. Diszkográfiájuk tíz éve alatt a könnyűzene hihetetlen spektrumát járták be, s egyformán hatással voltak David Bowie-ra, a punkra, az új hullámra, az elegáns modern soul-popra, a Radioheadre, a Garbage-ra, az olyan elektronikus popkísérletezőkre, mint a Moloko és a britpop színtér olyan együtteseire, mint a Blur, a Suede vagy a Pulp (mely épp a korai Roxy-albumok producerével, Chris Thomasszal készítette sikerlemezeit), a zenekarból szólópályára lépett Brian Eno befolyásának pedig - akár zenészi, akár produceri érdemeit tekintjük - külön fejezetet lehetne szentelni (elég ha az ambient feltalálását, illetve David Bowie, a Talking Heads és a U2 lemezeit említjük).A Roxy Musicot 1971-ben alakította Londonban az énekes-zongorista-dalszerző Bryan Ferry, a klasszikus képzettségű oboás-szaxofonos Andrew Mackay és az elektronikus kísérletező Brian Eno, az 1972-es cím nélküli bemutatkozó album felvételekor pedig már tag volt Paul Thompson dobos és Phil Manzanera gitáros is. Ez a felállás mindössze két albumot (a már említett cím nélkülit és a '73-as For Your Pleasure-t) és két slágerlistás kislemezt rögzített (Virginia Plain, Pyjamarama), de azok máig a Roxy Music történetének legfontosabb, legnagyobb hatású produktumai, ahol Ferry ironikus varieté-énekstílusa és Eno őrült szintetizátorsivításai a többiek klasszikus, avantgárd, dzsesszes vagy rock'n'rollos elemeket keverő játékával komplex, ám mégis slágeres art-poppá álltak össze. Mindehhez járult a társművészetek (pop-art, film, divat stb.) világát is berántó szövegi és vizuális körítés (például a szexi nőket ábrázoló borítók vagy a tagok - elsősorban Brian Eno - extravagáns ruházata), amivel a Roxy Music ebben a néhány évben a glam-rock művészi vonalának legjelentősebb zenekarává vált (gondoljuk csak a Velvet Goldmine című filmre, melynek fő figuráját David Bowie mellett nagyrészt Brian Enóról mintázták, s melynek filmzenéjében féltucat Roxy Music-szám szerepel, főleg feldolgozások formájában, melyeket a Radioheadből és a Suede-ből ismerős zenészek az eredeti Roxy-tag Andy Mackay társaságában rögzítettek).Ez a hihetetlen kreatív lángolás azonban nem tarthatott sokáig, Bryan és Brian ugyanis a "két dudás egy csárdában" szindróma tipikus esetét képviselte. Eno 1973 júniusában történt kilépésével a zenekar Ferry irányítása alá került, levedlette a glam külsőségeket és egyre inkább az elegancia felé fordult (Bryan Ferryt, aki - akárcsak Tom Jones - egy bányász fiaként látta meg a napvilágot, ekkoriban a legjobban öltözött popsztárként tartották számon, és dandy-playboy allűrjei miatt Byron Ferrari becenévvel illették a sajtóban). Mindeközben az újabb és újabb stúdióalbumokon (Stranded - 1973, Country Life - 1974, Siren - 1975) a zenekar szerencsésen megtartotta a popzenéhez való artisztikus hozzáállását, így amikor a Roxy Music 1976 nyarán - nem sokkal azután, hogy a diszkós beütésű Love Is The Drug című dallal végre sikerült Amerikában is befutnia - felfüggesztette működését, tulajdonképpen hibátlan első fejezetet zárt.

A második fejezet bő két évvel később indult, az 1979 elején megjelent Manifesto albummal, mely ugyan nem volt elődei szintjén, de a zenekar a Dance Away című slágerrel a diszkókban is megtartotta pozícióját, miközben mintát adott az ekkoriban induló "új romantikus" zenekaroknak (Duran Duran, Spandau Ballett). Az 1980-as Flesh+Blood album polírozott hangzása pedig előkészítette az utat a második periódus mesterművéhez, az 1982-es Avalon albumhoz, mely a zenekar legnagyobb kereskedelmi sikere lett, még Amerikában is bearanyozódott (ez volt az első olyan Roxy-lemez, aminek a borítóján nem nők voltak). És a történet meglepő módon pont itt, a sikerek csúcsán ért véget: Ferry, Mackay és Manzanera (akik mellől Thompson már a Flesh+Blood felvételei előtt lelépett) ismét feloszlatták a zenekart.Szólólemezek és -projektek következtek. Elsősorban Ferry ért el nagy sikereket, aki már 1973-tól, a Roxyval párhuzamosan is dolgozott szólóban: Boys And Girls és Bete Noir című albumai igen népszerűek voltak a nyolcvanas évek közepén, az elmúlt évtizedben azonban inkább feldolgozáslemezekkel, a Taxival és a harmincas évekbeli dalokat felsorakoztató As Time Goes By-jal remekelt. Manzanera és Mackay csináltak közös lemezeket, az előbbi ezerfelé zenélt és producerkedett (félig kolumbiai származású révén főleg latin-amerikai előadók lemezeinél bábáskodott nagy sikerrel), az utóbbi játszott többek között Bryan Ferry vagy a Pet Shop Boys felvételein és elvégzett egy teológiai főiskolát. Thompson keresett sessiondobos lett, a Concrete Blonde együttessel végül neki is lett egy amerikai aranylemeze, továbbá ejtőernyős és könnyűbúvár képesítést szerzett.

2000-es turnéjára Ferry jó néhány Roxy Music-dalt elővett, és a közönség reakcióiból úgy érezte, nem lenne hülyeség egy teljes Roxy-programot játszani, azt meg nem lenne hülyeség eredeti zenészekkel megcsinálni. Az évek során sok újraegyesülési ajánlatot elutasítottak már, de most mindenkinek volt hozzá kedve és ideje. Ferry, Mackay és Manzanera a turnéra még Paul Thompsont is visszavették maguk mellé. Enót nem kérték fel, bizarr is lett volna - vajon mit csinált volna a kései dalokban, a Dance Away-ben vagy az Avalonban? -, de amúgy sem szokott már élőben fellépni (érdekes adalék viszont, hogy Brian és Bryan csaknem három évtized után ismét együtt dolgoztak nemrégiben: készítettek egy közös dalt, mely Ferry 2002 elején megjelenő szólóalbumán lát majd napvilágot). A további muzsikusok nagyrészt Bryan Ferry kísérőzenészei közül kerültek ki. A koncertsorozat, melyhez The Best Of Roxy Music címmel egy új válogatáslemezt is időzítettek, 2001. június 7-én indult Dublinból. Bécsbe szeptember 26-án (hat nappal a londoni turnézáró fellépés előtt) ért.A bécsi Bank Austria Halle, közismertebb nevén a Gasometer új koncertterem, egy nagy betonfélgömb, amelynek nézőterén most alig akad harmincévesnél fiatalabb látogató. Este kilenc után néhány perccel lekapcsolják a fényeket, elhúzzák a koronás kétfejű sast ábrázoló függönyt és előbukkan a hatalmas színpad, rajta rengeteg zenész és máris szól az első Roxy Music-album első száma, a már címében is rögtön programadó Re-make/Re-model. Bryan Ferry már énekel, de első pillanatokban nem látni, hol van: a színpad bal szélén lévő zongora mögött ül. Mögötte, a színpad bal hátsó sarkában egy másik zongorista, hátul középen Paul Thompson dobol (furán néz ki rövid tüsi hajjal), a jobboldalon két szőke nő, egy lófarkas ütőhangszeres és egy billentyűs, aki éppen egy bazinagy özönvíz előtti szintin tekergeti az effekteket (ő játssza Brian Eno szerepét). A színpad előterében balról jobbra: egy göndör hajú fekete vokalistanő, a térdig érő bársonykabátot és selyemsálat viselő Phil Manzanera (ugyanazzal a piros gitárral, amellyel a For Your Pleasure borítófotóján látható), egy feketébe öltözött másodgitáros, egy kopasz basszista és a szürke öltönyös Andy Mackey a szaxofonjával. Összesen tíz ember. A háttérvásznon archív zenekari képek villannak fel (egy-két portré Enóról is), a két kamerás ember élő közvetítésével keveredve, fekete-fehérben.

A dal harmadánál Ferry előre jön énekelni, grafitszínű szaténöltönyt visel, a haja gondosan összekócolva. Az érett közönség meghülyül. Ferry énekhangja a régi, látható élvezettel fürdik ebben a harminc évvel ezelőtt írt számban, amit valószínűleg '83 óta nem énekelt. A hangzás lenyűgöző, a dal vicces minimálszólói most is derültséget keltenek. A Street Life a következő, aztán Mackay oboájával indul a Velvet Goldmine-ban is kulcsszerepet kapó Ladytron - ugyanaz az 1972-73-as periódus, a legjobb kezdés!

Egy ugrás a Roxy-diszkográfia végére (az 1982-es Avalon albumról való While My Heart Is Still Beating című finom lassúhoz), aztán ismét vissza 1973-'74 tájára: az Out Of The Blue-ban az ütős lány átjön a billentyűs helyére, mert ez utóbbi hegedűszólóra készül, aztán a szóló alatt eltűnő Ferry a zongorás A Song For Europe-ra már régi vágású fehér zakóban jön vissza. Az ütős lány üstdobhangokat kreál a pultján, Mackay borongósat szaxizik, Ferry remegtetett hangon, franciául énekli a dal végét. Pazar!

Innen már folyamatos az ugrálás a zenekar korszakai között: az 1980-as My Only Love alatt Ferry zongorázik és mindkét gitáros szólózik, de előkerül egy második feka vokalistanő is (a színpadon összesen 11 ember), az In Every Dream Home A Heartache guminőhöz szóló szerelmi vallomása ma is ugyanolyan borzongató, mint 1973-ban volt, az 1980-ból való nagy slágerhez, az Oh Yeah-hez Ferry leveszi a zakóját, aztán 1975-ös Both Ends Burning alatt elszabadul a pokol, a vetítővásznon vörös lángnyelvek, Thompson mögött pedig megjelenik négy táncosnő fehér forrónadrágban és piros felsőben (a színpadon összesen 15 ember), és úgy rázzák magukat, mintha valami hatvanas évek végi beatműsorban lennének! Ferry szájharmonikázik, a búsképű cowboy kinézetű másodgitáros szólózik (és kiderül róla, hogy nem más, mint Chris Spedding, a nagy gitárlegenda, aki Bryan Ferry 1975-ös szólóslágerének, a Let's Stick Togethernek a klipjéből is ismerős lehet!). A nagy őrjöngés után kis nyugi: csak Mackay és a hegedűs lány marad a színpadon és az utolsó Roxy Music-lemez utolsó számát, az instrumentális Tarát játsszák.

Aztán visszatérnek a zenészek, Ferry ezüstszínű brokátöltönyben és fekete ingben érkezik, Manzanera a kabátja nélkül, de a selyemsálja a nyakában marad. A kéttételes, hatperces Mother Of Pearl (1973-ból) tüzesen indul, majd az egynegyedénél szerelmes ringatózásba vált, aztán érezhető, hogy közeleg a műsor vége, három dal sláger sorjázik az utolsó évekből: a zongora mögül énekelt Avalon (a bravúros női énekrészt ugyanaz a másodjára jött vokalista, Yannick Etienne énekli, aki az eredeti felvételen is szerepelt!), a hegedűszólóval kiegészített Dance Away (a közönség legnagyobb kedvence) és a Jealous Guy feldolgozása, mellyel a megölt John Lennon előtt tisztelegtek 1981 elején. Logikusnak tűnik, hogy itt - Bryan Ferry szomorkás füttyögésével - érjen véget a koncert, de a zenészeknek más tervei vannak: a nyolcvanas évek elejéről, a Roxy Music végétől visszahurkolják a műsort a kezdetekhez, a hetvenes évek elejére. Az Editions Of You alatt az ütős lány kibontja és rázza a gyönyörű hosszú haját, Ferry egy lábon egyensúlyozva szólózik egy kis villanyorgonán, a záró Virginia Plain (a Roxy Music legelső kislemezslágere) után pedig integetve, nyelvét nyújtogatva köszön el a közönségtől.

A ráadásban is maradnak a korai korszakban. A szexuális hódítás dala, a Love Is The Drug alatt hátul két táncosnő tűnik fel paradicsommadárnak öltözve, a Do The Strand alatt még kettő elöl - teljes a Moulin Rouge hangulat! A különféle valós és fiktív táncokat számba vevő dal alatt Ferry is végig táncol, majd a végén megköszöni a közönség lelkesedését (ekkor már sokadszorra kiabálják be neki a "happy birthday"-t). Már csak egy szám van hátra, a For Your Pleasure album címadó záródala, melynek finom, hipnotikusan lüktető zárórésze alatt egyik zenész a másik után távozik a színpadról (legutoljára a zongorista). Aztán behúzzák a sasos függönyt és felkapcsolják a villanyokat, a közönség boldogságban úszva távozik.

Manzanera kopaszabb, Mackay púposabb, Thompson testesebb - mire a turné elindult, már mindannyian átlépték az ötvenet -, és igen, Ferry is öregebb, de egyikük sem lett rosszabb zenész, a legjobb dalaik pedig (és ezen a turnén csak a legjobb dalaikat játsszák) semmit nem vesztettek jelentőségükből és frissességükből. Az pedig, hogy Ferry és társai ebben a tökéletesen szerkesztett és pazarul kivitelezett koncertprogramban a művészileg izgalmasabb korai és nem a kereskedelmileg sikeresebb kései korszakukra helyezték a hangsúlyt (körülbelül kettő az egyhez arányban, az előbbiből több kuriózumot beválogatva, az utóbbiból több sikerdalt kihagyva), egyértelművé teszi, hogy az ízlésük is egész jól állja az idő próbáját.




divatkonzultáns: -gem-