Hogy Luke Haines - bár a csillagok állása szerint lehetett volna - mégsem vált generációja szócsövévé, az részéről szándékos volt: nem vágyott milliók rajongására. Pedig páratlan képességű dalszerző, aki immár négy különböző név alatt készített remekbeszabott lemezeket (az Auteurs, Baader Meinhof és Black Box Recorder együttesek után végül saját nevén is).

Hainesnek a britpop-előfutár Auteurst követő első kísérleti projektje, a Baader Meinhof feledkezett bele először mélyebben a - most már - hárommal ezelőtti évtizedbe, míg az Auteurs negyedik albumán (How I Learned To Love The Bootboys - 1999), és a második Black Box Recorder-lemezen (The Facts Of Life - 2000) is gyakran előjött a hetvenes évek iránti nosztalgia, pontosabban annak véres kigúnyolása. Szólóban készített filmzenelemezén is gyermekkorának éveiben mártózik meg: a hetvenes-nyolcvanas évtizedfordulón kalandozik. A Hainesnél régóta meglévő Bowie-hatás most is jelen van (ezúttal főleg a berlini trilógia periódusa kísért), de Roger Waters-párhuzamok is eszünkbe juthatnak (Waters is készített filmzenét, ő is koncepciót szőtt lemezei köré, és ő is küzdött énekhangjának korlátaival).

A Christie Malry kettős könyvelése B.S. Johnson azonos című 1973-as kultuszregényéből készült, mely egy nagyvárosi terroristáról szól, aki bosszúhadjáratot folytat a társadalom ellen (Johnson nem sokkal a könyv megjelenése után öngyilkos lett). A filmváltozatot Paul Tickell, a New Musical Express egykori rockújságírója rendezte, a főszerepet A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső című Guy Ritchie-filmből ismerős Nick Moran alakítja.

A filmzene központi témája a diszkómánia, a serdülőkortól a szexuális identitás kialakulásáig terjedő időszak. Rögtön a Discomania című nyitódalban (melyet két további témakifejtés - Discomaniax, Celestial Discomania - követ) teljes fegyverzetben hallhatjuk a klasszikus képzettségű Hainest: csilingelő alaphangok, puttyogó effektek, nagyzenekari kíséret, odakent és kifent gitárok, összetett hangzás. Négy instrumentális, ambientes, vonószenekari aláfestő tétel után Nick Lowe újhullámos slágerének, a már keletkezésekor Bowie-áthallású I Love The Sound of Breaking Glassnak a belasított, elnyújtott verziója következik, a zárószám (Essex Mania) azonban egy gyengécske '94-es emlékű techno darab, gitárrecsegéssel. A filmzene kulcsdarabja egy karácsonyi hangulatú kórusmű, melyben Haines arról énekel, hogy "Isten halott, én vagyok a világ királya", meg arról, hogy "a művészet fogja megmenteni a világot". Ha ez tényleg így lesz, akkor ebben Hainesnek is jut majd szerep.

(A 2001 tavaszán megjelent lemez hivatalosan nem került forgalomba Magyarországon, de van annyira jó, hogy érdemes külföldről beszerezni.)

8/10