Mióta a nyolcvanas években az iráni mozi - úgyszólván a semmiből - elindult világhódító útjára, minden egyes, az országban készült mozgókép premierjét óriási várakozás előzi meg. A robbanás az egyebek közt a Hol a barátom háza? és Az olajligeten át című remekeket jegyző Abbas Kiarostami nevéhez köthető, ám a rendező nem magányosan álló zsenije a kortárs iráni mozinak.

Jafar Panahi Kiarostami műveitől elvarázsolva kezdte karrierjét, és mára szintén komoly rangot vívott ki magának a nemzetközi filméletben. A
Tükör és
A fehér léggömb című munkáival színre lépő direktor harmadik nagyjátékfilmjében, a különböző nemzetközi fesztiválokon számos elismerésben részesült - ám Iránban mind a mai napig a szélesebb közönségtől elzárt -
A kör című alkotásban részben újradefiniálta művészetét, amikor a korábban általa messzire elkerült társadalmi problémákra közelített rá.
A kör mellékvágányra futott női sorsok tükrében elemezi Irán hímsovinizmusba merült társadalmát. Persze ne gondoljunk afféle tézisdrámára: a film valamennyi kockáját az iráni nők méltatlan sorsával szembeni tiltakozás szervezi ugyan, de ez nem direkt formában jelentkezik a műben, hanem bujtatott utalások sorában érhető tetten. Ritka tisztességes alkotói alapállással ledirigált filmről van szó,
A kör oázis a mai multiplex-kompatíbilis mozik sivatagában. De nem csupán a szemlélete miatt érdekes. A csonka élettörténeteket egymás után felvillantó, mozaikos felépítésű mű elsősorban nemesen egyszerű képi világával és kristálytiszta szerkezetével ejti ámulatba a nézőt. Olyan erények ezek, melyek mostanában kezdenek kiveszni mozikultúránkból.