A hetvenes-nyolcvanas évek egyik legfontosabb amerikai dalszerző-előadója, az 1949-es születésű Bruce Springsteen az elmúlt tizenöt évben mindössze három stúdiólemezt jelentetett meg - a legutóbbi, az 1995-ös The Ghost Of Tom Joad (mely egy személyes hangvételű, akusztikus protest song csokor volt) szinte teljesen visszhangtalan maradt. Pedig lett volna módja meglovagolni a Streets Of Philadelphia című filmdal egy évvel korábban Oscar- és Grammy-díjjal fémjelzett sikerét. De nem, Bruce Springsteen nem ilyen, és nem olyan, mint amilyennek a lehetőségek hazájának népe hitte az 1984-es Born In The USA kapcsán (a Főnöknek akkor tele volt a töke, éppen csak a saját jogán kivívott hadállásaira volt büszke, meg arra, hogy ezt abban az országban tudta elérni). A milliók által félreértett művész nem tudott, majd nem is akart mit kezdeni a nemzet hőse szereppel, más kérdés, hogy ezután egy időre kreatív hullámvölgybe is került. A 2001 tavaszán kihozott New York-i koncertfelvételen már szerepelt két friss, telivér rockdal (melyekből azonban nem készült stúdióverzió), várható volt tehát egy E Street Banddel közös album, annál is inkább, mert ilyen utoljára tizennyolc éve készült. Az apropó, a lemez témája viszont egyáltalán nem volt várható: szeptember 11. megváltoztatta New Yorkot és a világot, Springsteen pedig felvállalta, hogy megszólal a trauma kapcsán, és a jelen időnek készíti visszatérését. Mindezt pátoszmentesen, giccsbehajlás nélkül, a maga csendes módján teszi, inkább a dolgokon való felülkerekedés, mintsem a bosszú hangján, zeneileg is inkább visszafogott, mint kirobbanóan eksztatikus. Aligha kérdés, hogy a The Rising az óceán túlsó felén az év végi albumlisták favoritja lesz, de tekintsünk még előbbre: a lemez vélhetően évek múlva is értéktartó marad, mert süt belőle a fejbekólintott tenni akarás és a hit energiája, és mert időtlenek a dalai. A háromgitáros felállás mellett a számos billentyűs hangszer - főleg a sokféle orgona - viszi a prímet, némileg hátrébb került a szaxofon, de a nyolc zenekari tagot így is több tucat vendég egészíti ki, többen csellóznak, szerephez jut fúvós- és vonósszekció, vokalisták, sőt a Worlds Apartban egy szufi(!) énekkórus is. A szövegek érzékletes képekkel állítanak emléket az áldozatoknak (csakúgy, mint Neil Young Are You Passionate? albumán a Let's Roll). Egy kivétellel még nem esett szó a legjobb dalokról, pedig a soulos Let's Be Friends, a melankolikus Empty Sky, vagy a két himnikus zárófelvétel, a Paradise és a My City Of Ruins csak néhány a kiemelkedők közül. A lemez hosszával (15 szám / 73 perc) lehet kötözködni, némi rövidítéssel (és markánsabb produceri munkával) még koncentráltabb lett volna a végeredmény, ám közepes dal így sem akad rajta. Springsteent most nem fogják félreérteni honfitársai, de ez a lemez a témáján túl is erős, masszív hangot üt meg és több ezer kilométerrel távolabb is hat.

8/10