A vicces Les Rythmes Digitales projekt felől érkező Stuart Price (basszus, gitárok, billentyűsök), valamint Johnny (ének, gitár) és Adam Blake (billentyűsök) már a kilencvenes évek közepe óta ki-be kapcsolgatja a Zoot Woman indítógombját. Az időközben Madonnával világkörüli turnét lebonyolító (és ott basszista, billentyűs és zenei rendező posztban szorgoskodó!) Stuart Price által vezetett zenekar mostanra bizony megkomolyodott. Bár az eszközökön, sőt a tálaláson sem változtatott a trió, mégis elmondható, hogy továbblépett a már hagyományosnak nevezhető new electro/szintipop hangzáson. Mi több, készített egy nagyszerű lemezt – a műfajon (`80s revival) belül csak a 2002-es Ladytron-albumot (Light And Magic) lehet egy lapon említeni vele. Az interjúkban is továbblépésről beszélnek, de a lemez címnélkülisége is új kezdetre, személyesebb hangvételre utal. Persze az olyan részletek, mint egy New Order-basszustéma, egy Cure-akkordfüzér vagy egy Ultravox-dallammenet még nagyon a kettővel ezelőtti évtizedhez köti az együttest, ám a melankolikusabb hangvétel, a bonyolultabb dalstruktúrák és a bravúros hangzásnak köszönhetően már a messzi távolban lebeg az előző lemez gyermeteg bája. Ami pedig a lényeg: a Woman Wonder nemcsak briliáns slágernek, a Snow White nemcsak akusztikus különlegességnek, a Calmer nemcsak ihletett instrumentális tételnek, a Useless Anyway nemcsak lehengerlő Phoenix-parafrázisnak, a Grey Day, a Hope In The Mirror és a Half Full Of Happiness nemcsak a Human League-et lepipáló szintetipop szerzeménynek számít, hanem igazi dalnak is, a legjobb fajtából.


8/10