A poptörténet talán legnagyobb hatású, de biztosan a legváltozatosabb pályát befutó művésze, David Bowie valami miatt nagyon szereti Bécset. Nemcsak, hogy rendszeres visszatérőnek számít ott turnéival, de 1999 végén, mikor az `hours....` album megjelenése kapcsán összesen nyolc koncertet adott (és azok egy része is zártkörű volt), Bécs lett az egyik helyszín, és az új technikai lehetőségeket oly szívesen tesztelő Bowie épp ahhoz a fellépéshez szervezett internetes élő közvetítést. Az ezredfordulós szünet utáni visszatérést jelentő 2002-es Heathen albumhoz főleg fesztiválfellépések kapcsolódtak (például a Moby által szervezett Area Two amerikai utazó fesztiválon) és Ausztria akkor kimaradt, de most, hogy – alig egy évvel az előző lemez után – a jóval inkább koncertre termett Reality anyaga megjelent, a hat hónap alatt csaknem hetven állomást (észak-amerikai és európai helyszínek mellett Ausztráliát, Új-Zélandot és Japánt is) érintő világturnéból nem hiányozhat a bécsi dátum sem – az október 7-én Koppenhágában indított első szakasz 14. előadása.

Az előzenekar az európai turnén a portlandi Dandy Warhols, melynek frontembere, Courtney Taylor-Taylor maga is élő példája David Bowie hatásának, zene és imidzs terén egyaránt, mint ahogy eddigi négy albumuk (The Dandy Warhols – 1995, ...The Dandy Warhols Come Down – 1997, Thirteen Tales From Urban Bohemia – 2000, Welcome To The Monkey House – 2003) is egy kaméleonszerű médiumzenekart mutat, mely hol a Velvet Underground, hol a kilencvenes évek eleji brit pszichedélia, hol a glam-rock és a Rolling Stones-retró, hol a szintipop vonalai mentén szerveződik. Egy előzenekari poszt tálcán kínálná az alkalmat, hogy háromnegyed órás programjukat lendületes és fülbemászó kislemezdalaikból állítsák össze, így növelve eladásaikat Bowie széles közönségének körében, de a két gitárost, egy dobost és egy szintis-csörgős csajt egyesítő kvartett a Not If You Were The Last Junkie On Earth című nyitódal („sosem gondoltam volna, hogy junkie vagy, hiszen a heroin már olyan divatjamúlt dolog”) után egy vendégtrombitással kiegészülve mélyre süllyed a Jesus And Mary Chain, Spiritualized és Ride fémjelezte pszichedelikus noise-örvénybe, és onnan csak a végére bukkan elő, de akkor már a világhíres Bohemian Like You, illetve az új album szintipopos stúdióhangzását élőben elvető You Were The Last High és We Used To Be Friends is valahogy ernyedten hangzik (ehhez nyilván a hanyag keverésből adódó tompa hangzás is hozzájárul).

Az átszerelés közben bőven van idő tanulmányozni a minimalista színpadképet, melyet egy nagy háttérvászon és a színpadot hátulról, illetve mindkét oldalról körbefogó magasított kifutó alkot, a két szélen néhány fejjel lefelé belógatott csupasz szürke ág jelképes „erdejével” – biztosak lehetünk, hogy ez az este nem a speciális effektekről fog szólni. Háromnegyed kilenc után nem sokkal David Bowie hangját ismerhetjük fel, ez már a koncert intrója, egy zenekari dzsemmelés felvétele, melyet kis animáció kísér a háttérvásznakon, majd azok előtt sorra felbukkan a bevonuló zenészek sziluettje is. Bowie kísérői ezúttal hatan vannak, eggyel kevesebben, mint legutóbbi Stadthalle-koncertjén (az Outside turnéján, 1996 elején), viszont kettővel többen, mint az 1997-es Earthling album Budapestet is érintő körútján. A kopasz feka basszista-vokalistanő, Gail Ann Dorsey és a Bowie-t már több mint harminc éve szolgáló zongorista, a szintén kopasz Mike Garson arról a bizonyos Sziget-koncertről is ismerős lehet a Stadthalléban szép számban jelenlévő magyar nézőknek. Az elmúlt tíz év szinte minden David Bowie-lemezén játszó fekete dobos, Sterling Campbell a már említett `99-es bécsi koncerten is ott volt, a két gitáros közül Earl Slick már a hetvenes évek közepén is kísérte Bowie-t, míg szintén impresszív sessionzenészi múlttal rendelkező Gerry Leonard a 2000-ben felvett (de meg nem jelent) Toy album óta van mellette, a kísérőzenekar legújabb tagja pedig a tavaly csatlakozott fekete Catherine Russell, aki hol billentyűkön, hol akusztikus gitáron, hol ütőhangszereken, hol vokalistaként egészíti ki a hangzást. Maga David Bowie jobb oldalról érkezik óriási ováció közepett és már szól is egyik legnagyobb slágere hetvenes évek eleji glam korszakából, a Rebel Rebel. Az 56 éves sovány szőke herceg jobban néz ki, mint az elmúlt évtizedben bármikor, kábé húsz évet simán letagadhatna a korából, fekete farmerban és fekete dzsekiben feszít, nyakában bordó sál, vastag barna bőröve lazán kilóg előre, mintha egy nagy lengő bráner lenne. A cool faktort a New Killer Star című aktuális kislemezdal alatt egy hófehér elektromos gitárral emeli még tovább.

Az új lemez címadó dala, az őrjöngő Reality jön (ezt a turné kezdete óta még csak másodszor játsszák), majd ismét egy hetvenes évekbeli dal, a John Lennonnal közösen írt és azóta oly sokak által lekoppintott Fame feszes fehér funkja. „Több korszakból játszunk dalokat. Néhányat ismertek majd, néhányat nem fogtok ismerni – haha! –, de nem érdekel” – poénkodik Bowie (akinek már rég több korszaka van, mint hogy azok mindegyikét szemléltetni tudná egyetlen koncert szűk keretében), és a Pixies együttestől feldolgozott Cactus után tényleg egy obskúrus számmal áll elő: a Sister Midnight az, amit Iggy Poppal közösen, annak The Idiot című lemezére írt 1976-ban. „Képzeljétek azt, hogy egy kis klubban vagyunk” – folytatja az évődést a tizenvalahányezres közönséggel, majd hogy ezt a fantáziát táplálja, odaszól egy nézőnek: „Szia! Hogy hívnak?” A Heathen egyik tempósabb, fülbemászóbb dala, az Afraid jön, majd – „na, ezt ismerni fogjátok!” – belekezdenek a China Girlbe, melynek nagy részét Bowie a színpadtól balra ülő nézők felé fordulva, nekik integetve énekli (ez a szám szintén ugyanúgy, akkor és ott született, mint a Sister Midnight, azzal a különbséggel, hogy az Iggy-féle eredeti után néhány évvel, 1983-ban Bowie is lemezre vette – és az ő csinos feldolgozásában világsláger lett belőle). Ezután ismét az új albumról következik egy dal, a gúnyos-politikus Fall Dog Bombs The Moon, mely alatt Bowie egy szép nagy Gretsch gitáron penget, majd egy újabb egzaltált darab, a Hallo Spaceboy, melyet a jobb oldali emelvényre kiállva énekel, a közönséget hergelve.

Ezután csendesülés, a színpadon csak Garson, Leonard és Bowie marad, így kezdik a Heathen nyitódalát, a Sunday-t, melynek végére lassan mindenki visszatér, akkor viszont az énekes tűnik el, míg Slick jóízűt szólózik. „Most kaptok egy ajándékot: a következő számot Gail Ann Dorsey énekli velem” – konferál a visszatérő David Bowie az Under Pressure előtt, melyben a (nyolcvanas években kezdett dalszerző-énekesnői karrierjéhez az I Used To Be... című új albummal nemrégiben visszatérő) kecses kis fekete basszistalány óriási közönségsikert aratva vállalja át Freddie Mercury énekrészeit. Szintén a nyolcvanas évek hajnaláról való a következő dal is, az Ashes To Ashes, aminek végén Garson szólózhat nagyot szintijén. Bowie „ismerkedjetek meg a családdal!” felkiáltással bemutatja zenészeit, évődik azon, hogy Gailen kis kabátja alatt nincsen ing, csak egy melltartó, aztán évődik egy sort a közönséggel is, hogy hányan ismerik az It Can`t Happen Here című ősrégi Frank Zappa-számot (nagy ordibálás), tényleg hányan ismerik (kisebb ordibálás), és hányan ismerik a hatvanas évek amerikai undergroundjának másik jeles képviselőjét, a Fugs együttest (minimális reakció). „Na, most megfogtalak titeket!”

„Ezt ritkán játsszuk” – mondja a Days előtt, pedig az új album egyik legbájosabb daláról van szó, akusztikus hangvételű darab, mindkét gitáros faszi 12 húroson penget, Bowie egy hosszú lábú széken ülve énekel. Aztán „back to Radio Bowie”: egy régi nagy sláger, a Fashion táncoltatja meg a népet, majd hasonló lüktetésben egy új dal, az ironikus Never Get Old („sosem lesz elég a pénzből / sosem lesz elég a drogokból... / sosem lesz elég a szexből / sosem öregszem meg”). Az 1995-ös Outside albumról való The Motel és a tavalyi 5.15 The Angels Have Gone atmoszférikus darabjai után a közönség nagy örömére megint régi slágerek kerülnek elő: az akusztikusra vett Loving The Alien és a laza latinos kezdése miatt sokáig csak szövegéről azonosítható Let`s Dance között egy azoknál bő tíz évvel korábbi dal is, a változatlanul hagyott Changes, az est legrégebbi Bowie-szerzeménye („vigyázzatok, rockerek / hamarosan megöregedtek” – szól az intelem 1971-ből, de mintha arra, aki mondja, nem vonatkozna).

„Közeledik az éjfél, lekésitek a metrót. Hálózsákot hoztatok?” – élcelődik az énekes háromnegyed 11 tájban, miután már 21 dalt lenyomott. A korábbi turnéállomásokon volt már olyan koncert is, ahol ráadásokkal együtt összesen 22 számot énekelt, de most láthatóan még egyáltalán nem kíván takarodót fújni. Ezen a turnén mintegy ötven dalból válogatnak, kellő teret engedve a spontaneitásnak, Bowie pillanatnyi kényének-kedvének, márpedig ezen az estén nemcsak elképesztő formában énekel (néhány nappal korábbi megfázásának nyomát sem hallani), de le is rí róla, hogy tényleg élvezi, amit csinál, inspirálja a közönség lelkesedése, mint ahogy zenészei is fényes hangulatban vannak (főleg hogy a turné elején járunk, még szinte minden koncert hoz váratlan fordulatokat). Az új albumról való She'll Drive The Big Carban Bowie szájharmonikát vesz elő (ez a dal a stúdióváltozat kissé műanyag „`84-es hangzásával” szemben élőben szerencsére sokkal elevenebben és organikusabban szólal meg), majd egy meglepetés következik: „Ezt a számot most játsszuk első vagy második alkalommal, szóval még nekünk is új” – konferálja be a finom The Loneliest Guy-t (magán a turnén először énekli, csupán egy zártkörű – ám szatelliten közvetített – szeptember eleji londoni klubkoncerten mutatta be korábban). Ahogy a Sunday elején vagy a Loving The Alienben, most is csak Garson és Leonard kíséri, miközben háttérvásznak egy teljes erdőt vetítenek mögéjük. Aztán visszatér az egész zenekar, és két masszív számmal folytatódik a műsor: a `97-es I'm Afraid Of Americans a témához illően szatirikus animációt kap, a `77-es ”Heroes” pedig az eredetinél lazább, kevésbé szigorú zenei felfogásban szólal meg, a közönség ütemes tapsával kísérve. A főprogramot a Heathen címadó záródala... izé, khm... zárja. Bowie a szám epikussá növő kódája alatt, mikor már nincs énekelnivalója, basszistanője mellé lép, kezét annak vállán nyugtatva áll és néz a közönségre. Felemelő pillanat, több is, mint egy pillanat.

A ráadásra az énekes ingben és mellényben tér vissza, a színpad baloldali emelvényén, hogy előadja a Reality záródalát, a dzsesszes Bring Me The Disco Kinget. Csak legöregebb barátja, Mike Garson jön, hogy zongorán kísérje, a dobalapok és a háttérvokálok felvételről mennek. A maratoni dal után visszatér a többi zenész is, Bowie leveszi a mellényét és előrejön a színpad közepére. ”Ezzel elérkeztünk a koncert feléhez...” – közli (a műsor ekkor már két és fél órája tart – már most hosszabb, mint a turné bármelyik korábbi koncertje!). Persze csak viccel, ekkor már csak a záró Ziggy-blokk van hátra: pályafutása legfrenetikusabb sikert arató lemezének, az 1972-es The Rise And Fall Of Ziggy Stardust And The Spiders From Mars glam-konceptalbumnak a legdögösebb dalai, a Hang On To Yourself meg a Suffragette City bugija, és végül a katartikus címadó dal, a világ egyik legemlékezetesebb gitárriffjére épülő Ziggy Stardust. Ami aztán vissza is köt a nyitó Rebel Rebelhez, hogy a múlt keretébe zárja a jelent és a jövőt, hiszen David Bowie-nak – oly sok nagy sztárral ellentétben – mindegyikben van keresnivalója.


koncertfotók: Sióréti Gábor