Szinte már tradíció a Wilco háza táján, hogy cseppet sem problémamentes egy új album kiadása. A tavaly készült és csak interneten árusított, hatszámos More Like The Moon EP és néhány oldalági projekt (Loose Fur, Minus 5) után stúdióba vonult a kvintett, Jeff Tweedy – ének, gitár, billentyűsök, John Stirratt – basszusgitár, Glenn Kotche – dobok, és a két új tag: Mikael Jorgensen – billentyűsök, Leroy Bach – mindenféle hangszerek), de januárban, a lemez befejezése után nem sokkal kiszállt a csak nemrég, a Yankee Hotel Foxtrot rögzítése idején érkezett Bach. Ezzel szinte párhuzamosan rehabilitációs intézetbe vonult a zenekarvezető, a már régóta meglévő fájdalomcsillapító-függőségét kezeltetni (Tweedy állítólag gyermekkora óta kínzó migrénben szenved, ezért használt gyógyszereket). Természetesen a lemez megjelenését is elhalasztották, de május elejére már egy kitisztult és feltöltődött énekes tért vissza zenekarához, mely persze megint új (egyelőre csak turné) felállásban létezik – Nels Cline avantgárd gitáros és Pat Sansone multiinstrumentalista az új tagok. Hogy melyikük fog tartósan beépülni az a jövő kérdése, az viszont valószínűsíthető, hogy Tweedy klinikán szerzett mély tapasztalatai visszaköszönnek majd egy következő lemezen.

Addig viszont itt egy briliáns remekmű, mely tökéletesen példázza a Wilco folyamatos fejlődését. A szikár trad-rockos debütálást (A.M. – 1995) egy széles spektrumú, amerikai gyökerekből táplálkozó lemez követte (Being There – 1996), majd - a Billy Bragg-gel közös Woody Guthrie-átdoldgozások kitérője után - született egy pszichedéliában megmártott mestermű (Summerteeth – 1999), míg legutóbb a kísérletező gitárpop felé vette az irányt a társaság (Yankee Hotel Foxtrot – 2002). Ezúttal részben visszatért a gyökerekhez, részben eddig nem meglévő hatásokkal gazdagodott a hangzás, azonban mindkét vonal a szélsőségekig kihegyezett és bámulatos dalszerzői erényekkel párosul. A gyökerek a klasszikus dalszerzői stílus mentén jelentek meg (gitáros-zongorás darabok, főképp Neil Young példája juthat eszünkbe), másfelől pedig a hetvenes évek közepi-végi New York-i new wave-vonal modernizált változata épült be a már így is hatalmas Wilco-univerzumba (ezen a szálon a Neil Young gitárszólóit sorvezetőnek tekintő Television hatása a leginkább fülbeszökő). A legfontosabb azonban az, hogy nem csak a lemez egésze marad meg az emlékezetünkben, és nem csak jó néhány kimagasló dal váltakozik szimplán jó szerzeményekkel, hanem minden egyes darab önálló műként is hátborzongató(an) kerek egész és lebilincselő. Csúcslemez, na. Az előzőhöz hasonlóan az A Ghost Is Bornnak is Jim O`Rourke (Sonic Youth) volt a producere, de ezúttal nem a hangzással kísérletező szakembert engedte ki magából, hanem avantgárd gitárművész múltjával sugallt bátor szabadságot Tweedyéknek. A dalok felépítése (már a nyitószám, az At Least That`s What You Said is halk zongorázgatásból vált háromperces Neil Young-ízű gitárszólóba) és a lemez íve (már a harmadik dal 11 perces, melyből kábé 7 perc instrumentális katarzis) totális öntörvényűségre utal, a többféle hangulatban is működőképes megszólalás viszont kimagasló zenei nagyságra – az említettek mellett még a Beatlesszel és Brian Enóval kiegészíthető hatások, idézetek abszolút méltó környezetbe kerültek. A slágeres popdalok száma némileg visszaesett (Hummingbird, Company In My Back, I`m A Wheel, Theologians), de a helyüket betöltő hosszú, minimalista, mégis nagyon hatásos gitárszólókkal kibélelt balladák kárpótol a hiányukért. Az említett 11 perces szám, a korai Neil Young-dalokat a késeiek durva torzításával és ezt még feszes new wave-vel keverő Spiders (Kidsmoke) meg – visszamenőleg és előrefelé is – mindenért!


10/10