Ha van nekünk Flaming Lipsünk és Mercury Revünk, minek egy Polyphonic Spree? Jogosnak tűnne a kérdés, hiszen feltűnően sokszor juthat eszünk a dallasi hippi-galerit hallgatva e két fenti formáció. Nos, egyrészt sem a Lipsnek, sem a Revnek nem volt 2004-ben lemeze, (2003-ban sem, ami azt illeti, abban az évben a Grandaddy pótolta valamelyest a hiányukat), másrészt szó sincs plagizálásról, csak útmutatásról, no meg a gyökerek is azonosak: The Beatles, The Beach Boys, Neil Young. Azon kívül pillanatnyilag nincs még egy ilyen jelenség. 24 ember – most már színes – tógákban, átszellemült mosollyal az arcukon, láthatóan mindent nagyívben leszarnak, fürdenek a népfényben és csak grandiózus dalaik vannak. Hippiznek, na. Az első lemez két nap alatt felvett demónak készült, zömében rövid (két-három-négy perces) dalok csokra volt. A második lemezt egy éven át rögzítették, hosszan pihentették mielőtt megkeverték volna, két perces fragmentumokból és nyolc-tíz percig terjedő opuszokból áll össze koherens szimfóniává. A göndörfürtű Tim DeLaughter és társai megtanultak kevesebbet beletenni egy-egy dalba (nem kell félni, még így is monumentális az eredmény), és jobbak lettek a szerzemények felépítésében, többtételessé tételében is. Folytatódik az előző korong címtematikája (a Section 11 című tétellel kezdődik az új album - mivel az előző a Section 10-ig tartott - , és ezúttal is zárójelben vannak az igazi dalcímek), újra az énekkar, a fúvós kvintett, DeLaughter hélium-éneke (ami néha tényleg kísértetiesen hasonlít a Flaming Lips-vezér Wayne Coyne előadására), a slágeres kórus-refrének, a „reménnyel fertőzött” szövegek, valamint a sokrétű hangszerelés jelentik az emblematikus elemeket. És igen, igazi sláger szintén akad: az első két kislemezdal, az MTV Video Music Awards gáláján Marilyn Manson által bekonferált Hold Me Now és a mini-pop-opera Two Thousand Places akármilyen összevetésben helyt áll. A bemutatkozás váratlanságából eredő hatás természetesen elmaradt, de minden más szempontból még erősebb lett az új album.


9/10