A Mercury Rev 2002 őszen befejezte aktuális turnéját és csaknem azonnal elkezdett dolgozni következő lemezen a frissen elkészült saját stúdióban (mely a Catskills hegységben, Kingstonban található). A korlátlan stúdióidő majdnem végtelen számú dalvariáció, struktúra, hangzás kipróbálására adott lehetőséget, ám ebből kifolyólag a trió, Jonathan Donahue énekes-mindenes, Grasshopper (polgári nevén: Sean Mackowiak) gitáros-mindenes és a dobokon meg billentyűkön játszó Jeff Marcel rendesen bele is szőtte magát saját hálójába, amiből csak a zenekar korábbi basszusgitárosa és állandó producere, Dave Fridmann szabadította ki őket – aztán ő rendezte végső formába a felvételeket is. Mint mindig, ezúttal is továbblépett a zenekar, bár talán most kisebb a változás a megszólalásban, mint a Deserter`s Songs és az All Is Dream között volt. A titkos vándorlás inkább befele, mélyebbre vezet az előző lemeztől (továbbra is a misztikus ismeretlenbe, de kevésbé sötéten, inkább többértelműbben), minden meghallgatással lefejthető róla egy burok, így egyre hátborzongatóbb, gyönyörűbb lesz. A szaksajtó a hetvenes évek eleji Pink Floydot emlegeti, de Neil Young és a Beach Boys atmoszférája sem áll távol a korongtól, ahogy már ez előző albumoktól sem állt. Ha az állandó testvérzenekar, a szintén Dave Fridmann-nal dolgozó Flaming Lips egyre valóságközelibb saját szürreális világán belül, akkor a Mercury Rev egyre misztikusabb a maga álomvilágában (miközben fényévekre van az aktuális trendektől). A The Secret Migration lehet konceptlemez (hiszen az évszakok ciklikusságát, áttételesen az emberi élet fázisait követi a tematika), lehet himnusz a természethez és a szerelemhez (e kettő a fő téma), de leginkább a szellemi világ, az irracionalitás ünneplése. Az ősi mítoszok, álmok, nem létező romantikus hősök, elérhetetlen univerzumok világában járunk, a dallamok az eufórikus és a melankolikus metszéspontjait keresgélik. A szerzemények struktúrája ravaszul rétegzett, sokkomponensű (aligha véletlen Donahue érdeklődése a kvantumfizika iránt), de a dalok ezúttal rövidebbek, lendületesebbek, végeredményben kevésbé monumentálisak. Amúgy a szokásos Mercury Rev-világ: szimfonikus beütésű pszichedelikus popzene, amelyre Phil Spector is büszke lenne és amelynek tökéletes leírása fabatkát sem ér egyetlen meghallgatással szemben.


10/10