A rendező tizenhetedik filmje, a számára az első igazán jelentős nemzetközi sikert hozó A hetedik pecsét bizarr alaphelyzetre épül: egy keresztes lovag sakkozni kezd a Halállal, a parti tétje a lovag élete. A film annak az időszaknak a dokumentuma, amikor Bergman már megtette az első, tétova lépéseket az atyai házból hozott hitének megrendülése felé vezető rögös úton, azon a kacskaringós ösvényen, amely végül is a hatvanas évek elején a Trilógia elkészítésében ért véget. A hetedik pecsét az útkeresés filmje, nem véletlenül nevezte maga a mester is egyfajta road movie-nak. Ahogy a sakkban a fehér és a sötét szín, úgy ütköznek a filmben a legkülönbözőbb ellentétes minőségek: élet és halál, idealizmus és racionalizmus, hit és kétely feszül egymásnak. A hetedik pecsét mindenki számára kötelező darab, és nem csupán azért, mert benne látható a filmtörténet egyik legnevezetesebb záróképe a Halál által táncba hívott, elveszejtett emberekkel. *****

A közvetlenül A hetedik pecsét után forgatott, egyetlen nap alatt játszódó A nap vége is road movie, egy idős ember utazása önnön rejtett énjének feltérképezése felé. Változás a korábbi filmekhez képest, hogy a rendező ezúttal nem elégszik meg hőse kívülről történő szemlélésével, hanem megpróbál behatolni tudatába: delejes erejű szürreális epizódok sorában, emlékcserepek, álomtöredékek és fantáziaképek segítségével igyekszik vázolni a halál küszöbére érkezett professzor önvizsgálatának folyamatát. A nap vége a tökéletes, ugyanakkor többértelmű cselekményszerkesztés iskolapéldája, igazi mestermű. Értékét fokozza, hogy az élettől megcsömörlött főszereplő figuráját Victor Sjöström, a svéd - és az egyetemes - némafilm egyik legnagyobb hatású rendezője játssza, olyan átéléssel, hogy belefájdul a néző szíve. *****

Amennyire logikus A hetedik pecsét és A nap vége együttes megjelentetése, annyira nehezen érthető a díszdoboz harmadik filmjének melléjük emelése. Bergman a hatvanas évektől mind erőteljesebben kezdett érdeklődni a négy évtizeddel korábban Németországban megszületett kammerspiel iránt, és egymás után készítette kamarajátékait. Az 1977-ben forgott Őszi szonáta ebbe a sorozatba illeszkedik. A végtelenül behatárolt térben játszódó, alig néhány szereplőt mozgató mű a rendező kései munkáinak főtémáit szedi leltárba. A film másfél órásra növesztett párbeszéd anya és lánya között, dialógus művészetről és művészlétről, árulásról, önzésről, féltékenységről, szeretetről és szeretetelenségről. Apró hibája, hogy helyenként kiszámított és didaktikus, azonban e problémákért kárpótol a két főszerepet adó színésznő játéka. Az amúgy erősen arcközeli-függő Bergman egyetlen más filmjében sem használt annyi premier plánt, mint éppen itt. Hálásak lehetünk érte: Liv Ullmann és - kivált - Ingrid Bergman arcának minden rezdülése revelációszámba menő élmény. ****

Extrák:
Mindhárom lemezen hasonló csomag található: egy-egy rövid filmelemzés Perlaki Tamástól, továbbá képgaléria és filmográfiák. **