Kattints a képekre!

A Nagy Eseményről az előzetes információk szerint azt lehetett tudni, hogy St. Pöltenben kerül megrendezésre, méghozzá az amúgy nem túl érdekfeszítő felhozatalt kínáló Nuke Fesztivál toldalékaként, az eredetileg kétnapos rendezvényhez hozzácsapott plusz napon, amikor az Ausztriában korábban még sosem járt Coldplay (és előtte Richard Ashcroft) játszik csupán. Valójában még St. Pölten városánál is messzebb, egy Pielachtal nevű kistelepülésre kell eljutni ahhoz, hogy aztán falucska határában dagadó sártengerben bokáig gázolva végre megérkezzünk a koncerthelyszínre. A Szigeten a Nagyszínpad előtt a sár ellen már évek óta műanyag padlóval védekeznek, így az annak komfortjához szokott egyszeri magyar turista pillanatok alatt az idegösszeomlás szélére kerülhet, ha nem gumicsizmában érkezett Coldplayt nézni.

A kezdés este 6-ra van ígérve, háromnegyed 7-kor még mindig csak a technikusok szöszölnek a deszkákon, úgyhogy az esőben ácsorogva bőven van idő elmélázni azon, hogy mit tud az a zenekar, amelyet 300 kilométert autózás és megannyi viszontagság után végül bokáig sárban fogunk megtekinteni. Nos, például azt, hogy kitűnő érzékkel szolgál ki merőben ellentétes ízléseket egyidejűleg: tagjai nagyon szerény, egyszerű fiúknak látszanak, akik a tipikus rocksztárokkal ellentétben még a nagymamák tetszését is elnyerhetik, de azért értelmiségi popzenész létükre mégsem úgy néznek ki, mint akik testnevelésből felmentést kaptak az elemiben. A zongorista-gitáros-énekes frontember, Chris Martin simán kikerülhet BRAVO-poszter képében a tinilányok ágya fölé (bizonyára ki is kerül), miközben pedig előadóművészként nem a szexi fiú szerepét adja elő.

A Coldplay gitáralapú zenekar, és mint ilyen, szemlátomást semmi sem érdekli jobban az egész bizniszből, mint maga a zene. A Radiohead és Jeff Buckley nyomdokain elindult, majd a néhány évvel korábbi House Of Love-, James- és persze U2-hangzásból is ízlésesen merítő kvartett három eddigi nagylemeze (Parachutes – 2000, A Rush Of Blood To The Head – 2002, X&Y – 2005) bizonyíték arra, hogy igenis lehetséges folyamatosan olyan slágereket írni, amelyek évekre belopják magukat sokmillió szívbe úgy, hogy közben nem billennek át a kommersz vagy a popgiccs kategóriájába. A Coldplay olyan minőség, amire az egész világ vevő, még akkor is, ha ezt a minőséget alkalmasint egy esőáztatta osztrák szántóföld kellős közepén fogadja be tizenvalahányezer ember.

Mielőtt a zenekar sikerének minden titkát megfejthetnénk, hirtelen képek villannak fel a kétoldalt elhelyezett kivetítőkön: egy rövidfilmet látunk, amelyben a Bonót és a Radiohead-vezér Thom Yorke-ot nemcsak zenei, de politikai aktivista szerepkörben is követő Chris Martin vidáman ugrabugrál szegény afrikaiak társaságában, közben egy telefonszám is megjelenik, amelyre sms-t küldve máris segítettünk a harmadik világ lakóin. A filmecske levetítése után végre mozgolódás támad a színpadon, azonban a special guest helyett az egyik „házigazda”, maga Martin érkezik a mikrofonállványhoz, eredeti életnagyságban. Még a közönség hangos üdvrivalgása sem tudja meggátolni abban, hogy ne a kezét tördelve készüljön bejelenteni valami fontosat. Mindössze három nappal vagyunk a július 7-i londoni terrorcselekmények után, nem lehet tudni, milyen szörnyű híreket hoz a gondterhelt arcú énekes... Ám ő végül ennyit bök ki: „Nagyon sajnáljuk, hogy ebben a hatalmas sárban és esőben kell végignéznetek a koncertet, és nagyon megható, hogy a rendkívül rossz idő ellenére is eljöttetek megnézni bennünket. Megígérem, de komolyan, hogy egy rendkívüli, fantasztikus show-t fogunk nektek nyújtani cserébe.” Ezeket a mondatokat a közönség fülsüketítő éljenzéssel fogadja, de a meglepetések emberének még van mondanivalója. „Most pedig fogadjátok szeretettel a világ legjobb énekesét... na jó, ő valójában csak a második legjobb” – jegyzi meg csibészes mosollyal. A Verve egykori frontembere, Richard Ashcroft erre a felkonfra bukkan fel a színpad jobb oldalán: kezét magasba tartva üdvözöl mindenkit, miközben komótosan battyog oda a Coldplay énekeséhez, akivel úgy köszöntik egymást, mintha legalább évtizedek óta barátok lennének.

Eközben nagy nehezen eláll az eső, de erről teljesen eltereli a figyelmet az a meglepő tény, hogy Ashcroft egyedül, egy szál dobozgitáron kezd bele a Verve legsikeresebb (és egyben legutolsó) albumáról, az 1997-es Urban Hymnsről ismert Sonnetbe – a 2000-es Alone With Everybody és 2002-es Human Conditions szólóalbumok turnéin megismert kísérőzenekarnak se híre, se hamva. Ez persze cseppet sem baj, Ashcroft klasszikus szerkezetű dalai tökéletesen szólalnak meg ilyen minimális hangszerelésben is. A szintén az Urban Hymnsről való Space And Time-ot – csakúgy mint az előző számot – Ashcroft a lemezen hallható verziónál jóval lassabban játssza el, amin már csak azért sem lehet csodálkozni, mert ez a pszichedéliában már egész fiatalon megmártózó rockzenész most is tagadhatatlanul be van szívva. Pielachtalban nincs rajta az obligát napszemüveg, mint egy héttel korábban Londonban a Coldplayjel közös Live 8 fellépésen, így jobbára az egész műsor alatt csukva a szeme, és ha időnként meg is próbál kinézni a fejéből, az nem sikerül túl eredményesen. Ezzel persze általános derültséget okoz a közönség soraiban, főleg mikor a harmadik dalt így vezeti föl: „Jól vagytok?... Tegnap este láttam a Coldplay-t játszani, és higgyétek el nekem, hogy egy kibaszottul bámulatos show-t fognak nyomni ma is... Közben elállt az eső... és aki előcsalja nektek a napfényt, az én leszek, mert én egy szerencsés ember vagyok!” Mi más is következhetne ezután, mint a - szintén a '97-es sikeralbumról való - Lucky Man, ami alatt Richard énekét már egy zongorista is kíséri.

Később aztán kiderül, hogy a slágerparádé Richard Ashcroft teljes karrierjét átfogja, mivel az Alone With Everybody című első szólóalbumról való A Song For The Lovers után (melyben az énekes a londoni robbantásokra utalva ekképpen bővíti ki a refrén „Játssz egy dalt a szeretőknek!” sorát: „Ne a gyűlölködőknek, csak a szeretőknek! Rosszul vagyok a gyűlölködőktől!”) igazi csemege gyanánt előkerül az UNKLE 1998-as Psyence Fiction albumáról a Lonely Soul című triphop beütésű szám („Ezt DJ Shadow-val közösen írtuk!”). A koszos és kövér hiphop ütemek felvételről szólalnak meg, csakúgy, mint az ezt követő dal háttérvokáljai, melyek nem akárkitől származnak. „Sajnos nem énekelhettem együtt Brian Wilsonnal, de azért volt akkora mázlim, hogy a most következő számra rávokálozott a kedvemért” – meséli Ashcroft a Beach Boys idős mesterének countryba hajló, lágy énekével színezett Nature Is The Law keletkezési körülményeiről. Amikor a legendás amerikai zenész hangja felcsendül, a beszívott angol hirtelen a hangfalak felé bök, mintha csak egy haverjának mutatna meg valami dögös zenét otthon a hifi mellett, és közben olyan arcot vág, mint akinek rögtön orgazmusa lesz a zenétől. Ezzel ugyanúgy megnevetteti a népeket, mint amikor a dal után a legmarkánsabb brit akcentusból átvált amerikaiba, amivel az elszállt hippi imidzsre tesz rá egy lapáttal: a koncert hátralévő részében Richard Ashcroft viselkedésében egyszerre emlékeztet a Némó nyomában című animációs mesefilm gyanúsan lassú teknőcére, valamint a betépett Dennis Hopperre a Szelíd motorosokból. A History című 1995-ös Verve-ballada után következő The Drugs Don`t Work üzenete egész ironikusan hangzana egy ennyire bódult előadótól, ha maga a dal egy monumentális szintetizátorszőnyeg segítségével nem röpítené a mennyekbe a hallgatóságot, és ezzel – még a főműsor előtt – máris eljutunk az egész este egyik csúcspontjához. Richard Ashcroft szólistaként talán éppen karrierje hullámvölgyében vesztegel e pillanatban, és az is lehet, hogy 2005-ben emberi kondíciója sincs a topon, ettől azonban még mindig remek előadóművész és énekes, akit a közönség szemlátomást ugyanolyan áhítattal csodál, mint később a főzenekart. „Köszönöm, hogy megengedtétek nekem, hogy önmagam legyek!” – énekli a műsorát záró örökzöld Bitter Sweet Symphony alatt, majd ugyanúgy, mint a Live 8-koncerten, itt is a cipőjét kezére húzva és azzal tapsolva köszön el a közönségtől.

A Coldplay mintegy 45 perces átszerelés után lép színpadra. Az új album, az EMI kiadó legnagyobb 2005-ös sikereként prognosztizált X&Y turnéjáról van szó, így stílszerűen annak nyitódala, a Square One indítja a koncertprogramot, és utána rögtön következik az előző lemez első dala, a Politik, amivel a zenekar azt a pár helybéli bolondot is a szántóföld iszapbuckáiba döngöli, akik azt hitték, hogy kedélyesen végigcseveghetik az előadást. „Adjatok nekem egy keserédes szimfóniát!” – tiszteleg Chris Martin egy átköltött sorral Richard Ashcroft előtt, a nézők legnagyobb örömére. Jöhet az első lemez slágere, a Yellow, vagy akár a God Put A Smile Upon Your Face, vagy akár az aktuális sikerdal, a Speed Of Sound, a tömeg együtt énekel Martinnal – ennek a dalszerzői tehetségükhöz képest szemtelenül fiatal zenészekből álló együttesnek minden száma tartalmaz legalább egy olyan sort, amit muszáj együtt kántálni az énekessel. Amikor az beszélni kezd, mindig elejt pár poént (a „Jól érzitek magatokat?” kérdés után például a fesztivál kerítésén túli dombocskáról leskelődő kispénzű rajongóknak is odakiált: „És ti, ott a hegyen, ti is jól vagytok?”) vagy viccesen bakizik („Tudjátok, most járunk itt először, Ausztráliában... ööö, Ausztriában!”). A főszerep azonban mindenképpen a daloké, amelyek az este végére a legmakacsabb szennyeződést is letisztítják a hallgatóság lelkéről (ha már a cipőpucolással úgyis várni kell). A Coldplay imidzsben sem lihegi túl a dolgot: nevüknek megfelelően az egyenfeketébe öltözött tagok hűvösen tartják a távolságot bármiféle barokkos pompától.

Kattints a képekre!

Aprócska humort azonban mégis sikerült Chris Martinnak az öltözékébe csempésznie, ugyanis ki tudja miért, talán higiéniai okokból, kis dzsekije hónaljban mindkét oldalon ki van vágva, és ezt elég gyakran engedi láttatni, amikor jellegzetes táncát bemutatva énekel: egyik lábán rugózva a másikat csípő magasságba emeli, karjaival pedig eközben az eget matatja. A frontember az egyetlen showman a bandában, föl-alá mászkál a színpadon, aztán még épp időben odaér a zongorához, ha ott van dolga, de ülve sem bír ki nyugodtan túl sok időt: szertornász módjára fordul meg a széken játék közben, és mintha a szája a mikrofonhoz lenne ragasztva, úgy énekli végig a sorokat, pedig a teste már teljesen kitekeredett. A Low és Warning Sign című dalok után, a debütáló lemezről való Everything`s Not Lost elején újabb poén-petárdákat durrant el: az amúgy is tagolt zongorás-éneklős kezdést itt még jobban széttördeli azzal, hogy minden sor után valami kis huncutságot követ el a nézők szórakoztatására: az első sor után kezével megtörli izzadt arcát, a második után már egy nagy törülközőt vesz elő a semmiből és azzal tisztálkodik ráérősen, a harmadik után hosszan kortyol egy pohárból, és amikor a nézőtéren már mindenki hahotázik, akkor a negyedik sorba ő maga is belekuncog. Chris Martin még a legfelemelőbb Coldplay-himnusz előadásába is képes iróniát belevinni, de különös módon a dalok ettől semmit sem veszítenek komolyságukból. Hozzá képest a másik három zenész csak alázatos statisztának tűnik, talán még Will Champion, ez a beszédes nevű dobos, a Coldplay házimedvéje vonzza leginkább a szemeket azzal, hogy az intenzívebb számok alatt totálkárosra veri a cintányérokat. Ellenben a basszista Guy Barryman, és különösen a gitáros Jon Buckland arcán olyan rezignáltság látható, mintha nem az elmúlt évek leghátborzongatóbb gitártémáit játszaná, hanem egy reggae zenekar tagjaként készülne éppen álomba szenderülni.

A White Shadows után következik a legjobb Coldplay-szerzemény címre eséllyel pályázó The Scientist, aminek végén Martin megénekelteti a közönséget, majd a dal végét visszafelé lejátszva halljuk, miközben gyors technikai átépítés zajlik a színen: egy perccel később már egy pici, mindössze pár méteres színpadocska áll a nagy színpad előtt, ide gyűlnek össze Coldplay-tagok. Chris ismét megnevetteti a közönséget: „Mindenki jól van? Nincs köztetek olyan esetleg, aki még a tegnapi Jamiroquai-buli alatt ragadt a sárba? Mert attól tartok, mi nem vagyunk annyira funky banda, mint a Jamiroquai!” És valóban, a következő két számot intimebb hangvételben adják elő: a dobos billentyűn, a basszusgitáros pedig szájharmonikán kíséri az eredetileg Johnny Cash számára írt `Til Kingdom Come-ot, a legutóbbi lemez rejtett záródalát és a legelső album legelső számát, a gyönyörű Don't Panicet. A klubhangulatot idéző blokk után azonnal folytatódik a „zúzás”, igaz, csak két dal erejéig: a poptörténet egyik legemlékezetesebb zongoratémájával induló Clocks után a koncert főprogramja a Kraftwerk együttes Computerliebe című száma előtt kalapot emelő Talkkal zárul.

Pár perc pihenő után nem marad el a ráadás sem: a Swallowed In The Sea pont arra jó, hogy még egy kis levegőhöz jusson a csapat, mielőtt az In My Place-szel, a megannyi nagy Coldplay-himnusz közül is az egyik legnagyobbal emeljék fel a sárba ragadt ezreket. Ezután már végleg búcsút intenek Ausztriának, de nem akárhogy: az utolsó dal egy gyöngyszem az X&Y-ról, a templomi orgonahangokra épülő Fix You, amelyben bekövetkezik az ezúttal szó szerint értendő „nagy durranás”: Chris Martin egyre nagyobb és nagyobb fényköröket rajzol a mennyezetről lelógó hosszú kábellel, melynek végén egy izzó fénylik, és abban a pillanatban, amikor a dalba berobbannak a dobok, messzire hajítja a kábelt, és az izzó felrobbanásával egy időben a színpad legtetején hatalmas tűzijáték durran. „Bámulatos” és „fantasztikus” show-t ígértek, hát megkaptuk – a tűzijáték persze csak a hab volt a tortán. A Coldplay szimplán a zenéje miatt is napjaink egyik legfontosabb zenekara, amelynek a koncertjéért bármilyen kényelmetlenséget megér vállalni. Akár egy kiadós sárdagasztást is.




szöveg + koncertfotók: