- A legutóbbi beszélgetés óta eltelt öt évben nagy reneszánsza lett a gitárzenéknek… 
 
- Mindenki ezt mondja! Valahányszor kiadtunk egy albumot, mindig arról beszélnek nekünk, hogy jön vissza a gitárzene. De hiszen soha nem is ment el! 
 
- Igen, de most ismét a reflektorfénybe került és újra divatba jött. És a Placebo volt az egyik összekötő kapocs, vagy afféle hiányzó láncszem a kilencvenes évek közepe és a 2000-es évek között. A Placebo nélkül az Interpol, a Killers vagy a Bravery nem vihette volna ennyire. 
 
- Ez lehet, hogy így van. De nem én állítom ezt, hanem te mondod.  
 
- Mondom is. (Brian felnevet) Mi a véleményed az utóbbi néhány évben feltűnt új gitárzenekarokról? 
 
- Mint a zenetörténet minden évtizedében, most is vannak nagyszerű zenekarok és szar zenekarok. Amikor visszanézel az elmúlt élvtizedekre, utólag mindig rózsaszín szemüvegen át látod a dolgokat: csak a jó zenekarokra emlékszel, a szarokat elfelejted. Szóval fontos hangsúlyozni, hogy mindig van jó és rossz zene, jó és rossz zenekarok. Ez nem igazán változik évtizedről évtizedre. Az általad említett zenekarok közül van, amit szeretek, van, amit nem, de ez csak az én személyes ízlésem függvénye. Számomra minden a dalszerzéstől, annak minőségétől függ. Meg attól, mennyi lélek van benne. Egy olyan zenekarban, mint az Interpol, rengeteg lélek van számomra. Vagy egy olyan zenekar is, mint az Arctic Monkeys. Az ő albumuk egy elképesztően jól megírt lemez. Szinte angolnak kell hozzá lenned, Angliában kell élned, hogy igazán megérthesd, mennyire gyönyörűen van megírva. 
 
- Az Interpol és az Arctic Monkeys mellett kik a kedvenceid még az elmúlt öt évben feltűnt új előadók közül? 
 
- Nem tudom, nem hallgatok sok rockzenét. Az olyanokat szeretem inkább, mint a Calexico vagy Devendra Banhart (az előbbi zenekar inkább alt.country, az utóbbi ifjú dalszerző-énekes pedig inkább hippi-folk kategóriába tartozik – a szerk.) 
 

- Az öt évvel ezelőtti első magyarországi látogatásotok idején úgy hírlett, hogy egy elektronikusabb albumon gondolkodtok. A Sleeping With Ghosts végül olyan lett, ahogy terveztétek? Mit gondolsz róla így visszatekintve?
 
- A Sleeping With Ghosts nagyon elektronikus lemez, zenészi szempontból az az album nagyon a technológiáról szól, arról, hogy hogyan lehet zenét konstruálni számítógépen. Nagyon digitális lemez. Ezzel szemben a Meds egy sokkal inkább analóg lemez: egy olyan stúdióban születetett, amit a hetvenes évek óta nem újítottak fel. Ez az album sokkal élőbb módon készült, lényegében annyira kevés technológiai, számítógépes behatással, amennyire csak lehet: három fickó zenél együtt egy szobában - lényegében ennyi. 
 
- A retrospektív válogatáslemez és hozzá tartozó koncertek után csak kevés ideig pihentetek a babérjaitokon, és nagyon hamar visszatértetek. Minek köszönhető ez? 
 
- Amikor a kislemezdalokat egybegyűjtő albummal turnéztunk, kezdtük magunkat nagyon úgy érezni, mintha egy kurva karaoké zenekar lennénk: megyünk, és játsszuk a slágereket az embereknek. Fel kellett vennünk egy új lemezt, hogy visszaadjuk magunknak a tüzet, a frissességet. 
 
- És sikerült? 
 
- Igen, maximálisan.  
 
 
- A Placebo egy évtizedes fennállása alatt mennyiben változott a dalszerzés és a zenekaron belüli kapcsolat? 
 
- A köztünk lévő kapcsolat erősebb mint valaha, és ezzel párhuzamosan szeretnénk azt hinni, hogy a dalszerzés is fejlődik nálunk, egyre kifinomultabb, kidolgozottabb. Ez a célünk: minden lemezzel egyre jobbnak lenni. 
 
- A Placebo mellett az elmúlt öt évben rengeteg elektronikus zenei produkcióban is közreműködtél vendégként: Trash Palace, Alpinestars, Faultline, Timo Maas – az ő Pictures albumán ráadásul te voltál a fő énekes, három dalban is. Te vagy az ideális énekhang az elektronikai projektekhez? 
 
- Talán. Nem tudom, hogy lett belőlük ennyi. Nagyon sok dologhoz kérnek fel, és a legtöbbjüket elutasítom. Ez a minőségi cucc, amit megcsinálok. Ezek voltak azok, amik tetszettek. 
 
- Volt olyan, amit visszautasítottál, és később már sajnáltad, hogy nem vállaltad el? 
 
- Nem, egyáltalán nem volt ilyen. 
 
- A francia Dimitri Tikovoi már régóta a munkatársatok, dolgoztál vele a Trash Palace-ben és több B-oldalas dalt is készített a Placebónak az évek során. Hogyhogy csak most kértétek fel egy teljes album produceréül? 
 
- Nem tudom, valahogy csak mostanra érett be a dolog. Valószínűleg a megfelelő időre vártunk, és most jött el idő, most állt össze a megfelelő dalpark. 
 
- Mintha kevesebb gyors rockdal lenne az új albumon, mint korábbiakon… 
 
- (közbevág) Ez nem igaz, az egész kurva lemez tele van velük! 
 
- Az olyan típusú gyors, húzós dalokról beszélek, mint a Special K, The Bitter End vagy Slave To The Wage… Az ilyenekből most kevesebb van, nem? 
 
- Biztos, hogy ugyanazt az albumot hallgattuk?! 
 
- Szerintem igen. Ez egy remek, erős, egységes, inkább középtempójú album, de már alig vannak rajta olyan punkos lendületű gyors dalok, amik az első albumot szinte végig uralták, és a későbbieken is rendre előbukkantak. 
 
- Hát erre nem tudok mit reagálni. 
 
- Az új albumotokon a Kills énekesnője, Allison Mosshart is énekel vendégként, de úgy hallottam, lett volna egy másik duett is egy női énekessel. Amiből aztán egy férfi énekessel, az R.E.M.-es Michael Stipe-pal közös duett lett, a Broken Promise… 
 
- Egy duettként volt kitalálva, csak ennyit tudtunk előre. És próbáltunk rájönni, milyen énekesnő lenne hozzá jó. Aztán amikor egyszer csak véletlenül beleütköztünk Michael Stipe-ba, arra gondoltunk, miért csak nőkben gondolkodtunk eddig? Nem lenne modernebb, eredetibb, ha két férfi énekelne? Nem hiszem, hogy rögzítettek már olyan duettet, ami házasságtörésről, a másik megcsalásáról szól – és két férfihang énekli! Azt gondoltuk, ez nagyon modernné tenné a dalt. 
 
- A szexuális kétértelműség mindig része volt a Placebo produkcióinak. Változott ez bármennyire mostanában? 
 
- Hát erről fogalmam sincs. Ezek olyan dolgok, amiken az újságírók agyalnak sokat (élesen felnevet). Én dalokban gondolkozom, nem magyarázatokban, a lélek érdekel, nem a pörgés. 
 
- A szexualitás, a drogok és ez a fajta világ még mindig nagyon jelen van a dalszövegeidben.
 

- A dalszövegeim a létezésről, az életről szólnak, tudod. Ezek a dolgok jelen vannak a társadalomban, és én a társadalomra reagálok. Én nem popzenét szerzek, ami eszképizmusra épül. Olyan zenét írok, ami tükröt próbál tartani az emberiségnek. Ha írni akarunk egy történelmi periódusról, amiben élünk, akkor arról kell írni, ami jelen van a társadalomban. Egyszerűen ez az, amit szeretnék. 
 
- Nemrég apa lettél. Hozott ez nálad jelentős változást az életfelfogásod, az életmódod, a felelősségvállalás és hasonlók területén? 
 
- Természetesen. Nagyon-nagyon rossz apa lennék, ha ez nem így történt volna. Biztos vagyok benne, ha neked születne gyereked, akkor a te életedre is nagy hatással lenne, a te életed is teljesen megváltozna. Ez a legcsodálatosabb dolog, ami valaha történhet egy emberrel. Ez így van. Végre van valaki az életedben, akit jobban törődsz, mint saját magaddal. Ami elég furcsa… Megfelel ez így neked? 
 
- Teljes mértékben. 
 
- Oké, akkor végeztünk is. (felállni készül) 
 
- De hiszen még nem járt le az időnk (a negyedórára tervezett interjú ekkor lép kilencedik percébe). Lehetne még két kérdésem? 
 
- Csak ha jó kérdések. 
 
- Remélem, azok… A néhai francia dalszerző-énekes, Serge Gainsbourg három dalát is feldolgoztad az elmúlt néhány évben, a Monsieur Gainsbourg Revisited című vadonatúj válogatáslemezen két szerzeményét is énekled. Mit jelent számodra Gainsbourg, hogy ennyire kiemelt helyet foglal el nálad? 
 
- Számomra ő a legnagyobb lázadó, a rendszeren belüli lázadás legjobb példája. Olyasvalaki, akinek a műveivel együtt nőttem fel. Mindenütt jelen volt, amikor én gyerek meg tizenéves voltam. Egy franciául beszélő országban nőttem fel (Luxembourgban – a szerk.), ahol a zenéje mindenhol jelen volt. Csodáltam a provokatív attitűdje miatt, és emellett csodálatos dalszerzőnek is tartom, nagyon erős dolgokat alkotott. A Melody Nelson album az egyik kedvenc lemezem, egy mestermű! (a negyvenes éveiben járó narrátor és a Jane Birkin alakította 14 esztendős címszereplő románcát alig 28 percben elmesélő Histoire de Melody Nelson című 1971-es konceptlemez hangszerelési megoldásaiból a mai napig nyíltan merítenek olyan kaliberű művészek, mint David Holmes, Beck, Mirwais vagy az Air együttes – a szerk.)
 
- Végezetül essen szó a Depeche Mode-ról, amellyel nem először turnéztok együtt. Nem tudom, hogy tudod-e, de Magyarországon az elmúlt tíz évben lényegében a Placebo volt az egyetlen zenekar, ami olyan népes és lelkes rajongótárbort tudott kiépíteni, ami a DM közmondásosan mániákus táborához hasonlítható. Ezt mivel magyarázod? 
 
- Erről, látod, fogalmam sincs, tényleg nem tudom, hogy történt és mi az oka. Talán az érzelmi őszinteség, amit képviselünk. Ez az egyetlen magyarázat, amivel elő tudok állni. 
 
- És mi volt az eddigi legviccesebb vagy legvadabb emléked a Depeche Mode-dal való közös turnézás során? 
 
- Ööö…Erről nem beszélhetek (nevet). 
 
- Csak egy példát említs, ami… 
 
- Nem, nem tehetem, bocsánat. Nagyon-nagyon indiszkrét dolog lenne tőlem (mosolyog).