Az Apocalyptica csellistáinak tehetsége vitathatatlan: egyetemi hobbizenekarból néhány év alatt az egyik legkapósabb finn zenei exportcikké váltak, ráadásul lemezről lemezre képesek voltak jelentős újításokkal előállni. Ha gonoszkodni akarnánk, azt is mondhatnánk, hogy a fejlődés eleinte nem volt nehéz feladat, mert az Apocalyptica Plays Metallica By Four Cellos című 1996-os debütálás inkább csak unikumjellege miatt hívta fel magára a figyelmet: négy csellóból – kísérőhangszerek nélkül – nem tudtak igazán metálos hangzást kicsiholni a zeneakadémiai végzettségű muzsikosok, legfeljebb a Metallica rajongói örülhettek egy érdekes feldolgozáslemeznek.  
 
A kvartettként indult, de időközben három főre fogyatkozott együttes az évek alatt folyamatosan új elemekkel gazdagította zenéjét, végül egy kvázi tribute zenekarból profi metálformációvá érett. A második album, az 1998-as Inquisition Symphony javarészt még feldolgozásokból állt (a Metallica mellett a Faith No More, a Pantera és a Sepultura szerzeményeiből), a harmadik nekifutásnál, a 2000-es Cult című lemezen viszont már a saját szerzemények domináltak, a csellók itt már teltebben, metálosra torzítva szóltak. A negyedik album, a 2003-as Reflections idején megjelent a teljes ritmusszekció, megszaporodtak a hangszerek (zongora, fúvósok, hegedű, stb.), előkerültek a klasszikus komolyzenei témák, az utóbbi időszakban pedig az ének is mind hangsúlyosabb szerepet kapott (a 2001-es Path kislemezen a Guano Apes énekesnője nyitotta a vendéghangok sorát, míg a 2005-ös cím nélküli albumon már két finn sikerzenekar, a HIM és a Rasmus frontemberei álltak a mikrofonhoz). 
 
Az Amplified első korongján a legjobbnak vélt instrumentális darabok kaptak helyet, míg a második lemez a vendégénekesekkel megtámogatott daloké. Mindkét CD-re felfért egy-egy eddig kiadatlan szám: az Angel Of Death egy Slayer-feldolgozás, a Repressed pedig saját szerzemény, Matt Tuck (Bullet For My Valentine) és a Soulfly-vezér Max Cavalera súlyos „duettje”. A szerkesztésben nehéz koncepciót észrevenni: a számok nem időrendben sorakoznak, hanem össze-vissza, és bizony nem minden esetben a legérdekesebb felvételek kerültek rá a kiadványra. Két Sepultura-feldolgozása közül a gyengébbiket választotta a zenekar, és a lemezre felkerült négy Metallica-adaptáció (Enter Sandman, Nothing Else Matters, Master Of Puppets, One) mellé igazán felfért volna még a Faith No More-féle From Out Of Nowhere is. A hiányosságok azonban szerencsére nem bántóak, és bőségesen kárpótol minket az eredetiség, amely az Apocalypticánál tíz év alatt sem kopott meg jelentősen. 
 
 
8/10