A pályáját hajdanán az Air-tagokkal együtt kezdő ötletgazda, Marc Collin billentyűs-programozó-producer ismét bevitte a stúdióba segítőit, a gitáros Olivier Libaux-t (aki ezúttal már csak a számok mintegy felében működik közre) és az előző albumon szereplő nyolc énekesnő közül hármat, élen a koncerteken is kezdettől közreműködő Melanie Painnel (a 2004-es lemez igazi üdvöskéjét, az időközben Le Fil című albumával francia földön óriási sztárrá váló Camille-t már nem sikerült újra megnyerni – az ő hiányát a 2005-ös turnén helyére beugró Phoebe „Killdeer” Tolmer pótolja). Ami az alapanyagot illeti, a Buzzcocks, a Billy Idol-féle GenX, a Bauhaus, a Cramps, az Echo & The Bunnymen, a New Order és társaik mellett teret nyertek az újromantikusok (Visage, Heaven 17, Blancmange), de dicséretes, hogy Collinék a nyolcvanas évek hajnalának klasszikusai mellett teljesen obskúrus előadók (The Wake, The Sound) dalait is feldolgozták. A hatvanas évekbeli Godard-filmcímet (és Tarantino cégének nevét) kölcsönvevő Bande a part igazi újdonságát egy férfi énekes, a kreol Gerald Toto jelenti (a korábbi fordított logikához igazodva az eredetileg nők által énekelt Blondie-, Yazoo- és Siouxsie-dalok átirataiban), továbbá a zenei spektrum szélesedése a brazil ritmusoktól a karibi szigetvilág hangzásaiig, a haiti vudu-blues csontzenéig és a jamaikai reggae-ig (sőt a régi amerikai szvingig).  
 
Ahogy az első lemez esetében is, ezúttal is érdemes a limitált példányszámú bővített kiadást keresni, ahol a bónuszdalok között a svájci Stephane Eicher korai techno-punk zenekarának, a Gaurzone-nak a repertoárjából való német nyelvű Eisbear mellett még további három felvétel is szerepel (a Sweet & Tender Hooligan című Smiths-dal, egy remek akusztikus funk és egy nagy zenei poén: az Israel című Siouxsie & The Banshees-szám az Israelites című reggae himnusz stílusában – ráadásul egy klezmeres basszusklarinéttal színezve – hangzik el). Ez a 18 számos verzió már tényleg teljes fegyverzetében mutatja a Nouvelle Vague-ot, és fényesen bizonyítja, hogy Collinék mekkorát tudtak fejlődni az első lemezhez képest.
 
Végezetül azért jegyezzük meg, hogy a népszerű francia kollektíva fölött továbbra is ott lebeg az amerikai gitáros-producer Bruce Lash kevesek által ismert lounge projektjének árnyéka: ahogy a Prozak For Lovers 1998-as első lemezén is volt Clash-átirat és Love Will Tear Us Apart feldolgozás (mint aztán a 2004-es Nouvelle Vague-anyagon is), úgy a 2004-es Prozak For Lovers II albumon is akadt Siouxsie-feldolgozás – és ott is szerepelt konkrétan a Blondie-féle Heart Of Glass.