Saját kiadásban megjelentettek három EP-t, ezeket koncerten és az interneten árulták, aztán a gimi elvégzése után szólt valaki a Geffentől, hogy írjanak már alá egy szerződést. A Like-ból még csak egy tag múlt el 20, de már van saját lemezük egy nagy kiadónál - indulhat a karrier. A Like lányokról már a CD-borítófüzet és a honlap alapján sok minden kiderül. Kulturáltak, szép ruhákban járnak, vékonyak, mert vegetáriánusok, nincsenek tetkóik és gyakran mutogatják diszkréten a lábaikat. Lemezük is ilyen kis jólnevelt, visszafogott, ártatlanka, a stílusát nem is lehet igazán meghatározni, valamiféle körömcipő-bámulós, hippis indie rock, vagy valami ilyesmi lehet. Azt ők maguk is büszkén bevallják, hogy hatott rájuk a Pretenders és főleg a Sundays, de emellett még jó sok mindent ki lehet hallani a lemezből, főleg a kilencvenes évek elejének angol álomgitárpop bandáit, illetve a 4AD kiadó zenekarait.  
Különösebb gond nincs ezzel a lemezzel, jól szól, szépen meg van csinálva az egész, aranyos, kedves, álmodozós, meg minden, csak éppen nincs benne semmi extra. Az első két dal (June Gloom, What I Say and What I Mean) még érdekes, aztán beáll egy szintre a lemez, és onnan már nem is mozdul el, kicsit olyan, mintha végig ugyanaz a szám szólna, lebeg az egész ugyanazon a monoton, melankólikus hullámon, valahogy nincs se eleje, se vége. A már említett két első dal mellett a harmonikus (So I’ll Sit Here) Waitingre lehet felkapni a fejet, meg a Falling Away és The One című szerzeményekre – ez utóbbiakra leginkább azért, mert a gitár kicsit ismerősnek tűnik a Clash London Callingjából, illetve egy Buzzcocks-számból. Végeredményben nem tehetségtelen zenekar ez a Like, és ha legközelebb felhívja a figyelmüket valamelyik fater, hogy nem ártana valamivel több változatosságot, kevésbé kiszámítható fordulatot bevinni a dalokba, biztos jobb lesz a végeredmény is.