Az elmúlt tíz évben „csendesen” dolgozó Pearl Jam nemcsak lemezen érlelődött napjaink kvintesszenciális amerikai rockzenekarává, hanem a koncertszínpadokon is első osztályú produkcióval szolgálja ki hűséges rajongótáborát. Éppenséggel pont a koncertek segítségével tartották/tartják a kapcsolatot Vedderék a közönséggel és éppen a színpadokon nyújtott magas minőségű produkció segítette őket azzá a megkerülhetetlen zenekarrá érni, amelynek Bécsben is láthatta őket a nagyjából 15 ezer rajongó – benne egy szép nagy magyar kontingenssel (melynek lelkes zászlólengetését az énekes is észrevette és üdvözölte). A grunge korszakot sikeresen átvészelő, és a rock’n’roll pózokat is gyorsan levedlő kvintett 1995 táján ébredt igazán öntudatra, miután a nagy példaképpel, Neil Younggal zenélhettek két kiadványon (Young 1995-ös Mirror Ball albumán és a Pearl Jam nevén megjelent Merkin Ball EP-n, melyről az I Got Id ezen a bécsi koncerten is felcsendült). Az iránykereső – és turnéjával Magyarországot is érintő – 1996-os No Code album óta aztán nem is igen hibázik a seattle-i formáció: ahogy egyre több lemez jelent meg (Yield – 1998, Binaural – 2000, Riot Act – 2002, Pearl Jam – 2006), úgy egyre biztosabb lett, hogy elképesztő dalparkkal találkozhatunk egy Pearl Jam-koncerten. 
 
Mint ahogy, annak is megnőtt a valószínűsége, hogy kimarad valami kedvenc dalaink közül, és ez akkor is gyanítható, ha tudjuk, hogy a Pearl Jam – a fesztiválfellépéseket kivéve – legalább kétórás koncertet ad minden alkalommal. Annak ellenére, hogy a Ten című 1991-es debütáló sikerlemez után a formáció fokozatosan eltűnt a médiából, valamint oldalvonalra került a trendek rockbajnokságában is, a rajongótábor nagyon hűségesen kitart Vedderék mellett, és hálásan fogadja a hosszú programot. Bécsben a zajos, kísérleti rockot prezentáló Tarantula AD volt az előétel, de a kiéhezett kemény mag a főfogásra tartogatta energiáit, és szüksége is volt rá, hiszen a bemelegítő blokkban máris a feszes, pörgős tempójú, két-három percre redukált punkos villámdarabok (Life Wasted, Cordoroy, Rearviewmirror, World Wide Suicide, Comatose) kerültek terítékre. A lehető legpuritánabb színpadkép mindössze a fények játékával – reflektorok, színes fénycsóvák, egyszínű hátterek és egy megvilágított tükörgömb segítségével – tett hozzá a hangélményhez, mely a magas belsővel rendelkező bécsi csarnokban is elsőosztályú megszólalást jelentett. A néha gitárt is nyakába vevő Eddie Vedder keveset konferált, de amikor megtette, akkor – papírról olvasva – németül beszélt, a helyiek legnagyobb örömére (nem angol nyelvű országokban mindig hasonló gyakorlatot követ), Mike McCready heves tombolás közepette pengetett, Stone Gossard a bölcsebb, nyugisabb gitáros szerepét játszotta, míg a ritmusszekció, Jeff Ament basszusgitáros és Matt Cameron dobos a stabilan dübörgő alapenergiát tolta a negyvenes évei elején járó társaság alá (az 1990-es alapítás óta csupán a dobos posztján történt változás a zenekarban, a Soundgardenből jött Cameron – aki már a legkorábbi demók idején is besegített – 1998 óta számít hivatalos tagnak). A középtempónál lassabb számok némelyikében egy ősz szakállú, kivénhedt hippinek tűnő zenészhaver, Boom Gaspar is feltűnt a régimódi billentyűs hangszerek mögött.
 
A 2006-os turné többi állomásához hasonlóan ezúttal is három blokkban hangzott el a műsor (a tiszta játékidőt számítva ez bő két és negyed órát jelentett, kb. 65/40/30 perces lebontásban), kisebb meglepetést csak az okozott, hogy az előző lemez, a 2002-es Riot Act anyagát egyetlen szerzemény sem képviselte. A többi album legalább egy-két dal erejéig előkerült, a Tenről pedig a 2006-os koronghoz hasonlóan hat felvétel szerepelt műsoron – a három nagy epikus sikerszám (Alive, Even Flow, Jeremy) mellett ott volt köztük a katartikus Black is. Ritkaság is akadt bőven, a klasszikus koncertdarabok (State Of Love And Trust, Yellow Ledbetter) mellett. Az első ráadásblokkot például 1999-es kislemezdaluk, a Last Kiss című hatvanas évekbeli halálballada feldolgozása nyitotta. Nem is akárhogy: sötétben kezdődött, majd egy reflektor a nézőtér közepére, a keverőpult kordonnal elkerített területére vetült, ahol felbukkant Eddie Vedder és az odasereglő rajongóknak kedveskedve énekelte végig a dalt. 
 
Nemsokára – a Spin The Black Circle-lel nyitott második ráadásblokkban – az is kiderült, hogy ezen az estén a Who együttestől vagy Neil Youngtól szednek-e elő egy feldolgozást Vedderék. Este 11 után, a koncert utolsó két számához – a zenekar szokásához híven – felkapcsoltatták a lámpákat, hogy mindenki egy emberként üvölthesse velük Neil Young dühös klasszikusának, az 1990-ből való Fuckin’ Upnak a refrénjét („Mér' baszok el folyton mindent?!”), a fergeteges koncertet finoman lezáró Yellow Ledbetterbe pedig még beépítették az annak gitártémáját inspiráló Jimi Hendrix-féle Little Winget is. Emiatt azt is megbocsátottuk, hogy a Given To Fly ezen az estén kimaradt a programból, de igazából egy szó nem érhette a magából maximumot kiadó Pearl Jamet – a fejbekólintottság élménye általános jelenség volt a Stadthalléban.
 
 
 
szöveg + koncertfotók: