Amy Winehouse-nak először is remek és nagyon érett hangja van. Tényleg nehéz elhinni, hogy egy 23 éves fehér nőt hallunk, és nem egy klasszikus fekete dzsessz/blues díva énekel. A hölgy emellett popkulturálisan is összetett személyiség. Dzsesszzenészekkel teli családban nevelkedett, biográfiája szerint Carole King, Sarah Vaughan és Dinah Washington volt rá hatással, kedvenc együtteseként meg a Shangri-Las lánytriót emlegette legutóbb egy interjúban. Az újságírók leginkább Etta Jameshez, Billie Holiday-hez, Lauryn Hillhez, Macy Gray-hez hasonlítgatják, ő meg új albumán a Rehab című nyitó kislemezslágerben Ray Charlest és Donny Hathaway-t emlegeti, a Me & Mr Jones című szám Billy Paul hetvenes évek eleji sikerdalára, a Me And Mrs. Jonesra utal, míg a Tears Dry On Their Own Marvin Gaye és Tammi Terrell híres duettjéből, az Ain’t No Mountain High Enough-ból tartalmaz betétet. E szép referencia-névsor alapján nagyjából már el lehet képzelni, milyen ez a lemez.
 
Amy Winehouse ügyesen választotta ki munkatársait is, a biztonság kedvéért két sztárproducer volt megbízva a munkálatokkal. A dalok felét még az a Salaam Remi kezelte, aki a Frank albumon is dolgozott, a másik felét pedig már a szintén kifejezetten menő Mark Ronson (Christina Aguilera: Back To Basics, Lily Allen: Alright, Still, Robbie Williams: Rudebox stb.), és mindketten nagyon profi munkát végeztek. Elképesztően autentikus a hangzás: vintage harmóniák, Nina Simone/Shirley Bassey-hangulat, girl group vokálok, Motown-riffek, jól kezelt, nem túl pofátlan hangmintázás – ezek a legfőbb jellemzői. Az összes dalról – még azokról is, amelyekben nincs sample – azonnal beugrik valami hatvanas évekbeli gyöngyszem, legyen az a Capitols trió Cool Jerk című száma, a Shirelles Will You Love Me Tomorrow-ja, a Dobie Gray-féle The In Crowd vagy bármelyik 1964-65-ös Supremes-felvétel. Mégsem lehet lopásról beszélni: sosem a konkrét dallam hasonlít, csak épp egy-egy intro, kiállás, ritmusváltás vagy ahogy recseg a tenor-szaxofon és ahogy pörög a dob. És akárcsak egy klasszikus Motown-lemez, a Back To Black is épp annyira soul, amennyire pop – és fordítva.
 
A zene – kivéve persze a kortárs ütemeket – negyven évvel ezelőtt is megállta volna a helyét, a szövegek viszont nagyon is maiak. A Motown és girl group dalokban nem emlegettek detoxikáló intézeteket, sörmárkákat, fütyikről meg pláne nem volt szó, és az erkölcsi  mondanivaló sem olyan alapelvekhez igazodott, hogy például nem illik elszívni más füvét (az Addicted című bónuszdal az album hozzánk eljutott nemzetközi kiadásáról sajnos hiányzik). Jók a dalok (mindegyiket az énekesnő írta, aki a Salaam Remivel készített felvételeken gitározik is), jók a vokálok, jó a produkció, és gyakorlatilag nincs töltelékszám, mert az egész lemez nem hosszabb 35 percnél – minden tökéletesen a helyén van. Kicsit furcsán hangzik, de talán pont az az egyetlen gond ezzel az albummal, hogy néha már gyanúsan túl jó. Nagyon törekszik a lemez, hogy cool legyen, hogy minden szofisztikált, illetve magát szofisztikáltnak tartó zenerajongó tetszését elnyerje, emiatt néha már nem annyira hihető. De hát legyen ez a legnagyobb bajunk.