Idén sorra térnek vissza a poszt-punk/new wave revival 2005-ös osztályának tanulói, és bizony nem egy csalódást okoz közülük. A Bloc Party (A Weekend In The City) és a Rakes (Ten New Messages) kifejezetten gyengécske folytatással rukkolt elő (a britpop minták mellett részben újhullámos preferenciákkal dolgozó Kaiser Chiefs együttes Yours Truly, Angry Mobja viszont legalább szórakoztató lett). A Maximo Parktól se várjunk zenei forradalmat, sőt gyakorlatilag alig változtattak a már bevált recepten, de az elvégzett finomítások és a dalok megbízható, végig egyenletes színvonala miatt eddig övék a 2007-es legjobb alkotása a zsáneren belül.
 
A newcastle-i értelmiségi art-rockerek ezúttal is csúcsproducerrel dolgoztak, a veteránnak számító Gil Norton (Pixies, Foo Fighters) engedett picit a feszességen és nagyobb teret hagyott a billentyűs hangszereknek, a neurotikus Lukas Wooller pedig amúgy is egyre többször használ zongorát szintetizátorok helyett. Ugyan a Girls Who Play Guitar című nyitódal vokóderét semmi sem indokolta, a slágeres felvétel ezt leszámítva remek albumindító. A folytatásban aztán zúgnak a gitárok, sorakoznak az ismerős világú, erős Maximo-szerzemények (Our Velocity, Russian Literature, Karaoke Plays), de a némileg meglepetést okozó eltérő darabok még azoknál is tetszetősebbek: ilyen a Smiths-hangzású Books From Boxes és az egész album legjobbjának nevezhető, fokozódóan robbanásveszélyes Your Urge. Az előző lemez zaklatottságát a punkos The Unshockable, slágerességét a Stranglers-féle orgonahangokkal és vicces effektekkel felvértezett A Fortnight’s Time idézi vissza legjobban, míg az album második felének csúcspontja a Nosebleed – Paul Smith pedig továbbra is érzelmes hangon énekli intelligens szövegeit (Sandblasted And Set Free, Parisian Skies). Két lemez után nyilvánvaló, hogy a Maximo Park tagjai nagyon ügyes dalkovácsok, de hogy igazán kiemelkedők-e, azt csak a harmadik album fogja eldönteni.