- Az amerikai turné előzménye a MuSick kiadóval kötött szerződés volt. Azt hogyan sikerült összehozni? 
 
 
- Miután elkészült a háromszámos EP-nk, a Clambake EP, elkezdtem kiadókat keresni elsősorban MySpace-en, és úgy általában a neten. Több mint száz kiadónak írtam, hogy érdekelné-e a zenekar, de csak néhányan válaszoltak, és még annál is kevesebb reagált pozitívan. Egy Los Angeles-i kiadó, a MuSick Records viszont többször is írt, hogy érdekelné a dolog, és kérték, hogy küldjek egy csomagot. Nem nagyon hittem benne, de végül feladtam az élő felvételt, demót, fényképeket és biográfiát tartalmazó pakkot. Néhány hétre rá némi levelezés és telefonálás után azt a kérdést tették fel, hogy ”Do you wanna be a member of the MuSick family?” Mi persze rávágtuk, hogy igen. 
 
- A lemez keverését Seattle-ben az a Jack Endino végezte, aki Nirvana Bleach című bemutatkozó anyagánál is bábáskodott. Szabadkezet adtatok neki, vagy közösen alakítottátok ki a Moog-album hangzását? 
 
- Volt elképzelésünk a hangzásról, többek között ezért is mentünk ki Gergővel (Dorozsmai Gergő dobossal – a szerk.) a keveréshez. Az alapszituáció is az volt, hogy Jack Endino „csak” keveri az albumot és nem producer lesz, szóval nekünk kellett kitalálni, hogy mit akarunk. Az egész keverés úgy kezdődött, hogy Jack Endino megkért minket, hogy mutassunk neki zenéket, ami nagyjából belövi, hogy milyen lemezt szeretnénk. Mi mutogattunk is egy csomó CD-t, elsősorban olyan kommentárokkal, hogy „itt a dob hangzása tetszik, itt meg az éneké”. Röviden: megpróbáltuk elmondani, hogy mit szeretnénk, ő pedig megpróbálta megvalósítani. Szerintem egész jól sikerült. 
 
- A másfél hónapos amerikai turné nyilván zeneileg is összekovácsolta a zenekart, de volt afféle „csapatépítő” hatása is. Most, hogy kicsit távolabbról lehet visszatekinteni a turnéra, mi volt a koncertsorozat legnagyobb haszna? 
 
- Megtanultunk sokáig szemétben és mocskos ruhák közt kisbuszban ülni (a maximum 18 óra volt), cuccot gyorsan be- és kipakolni, valamint motelekben erősítők között aludni. Nyilván a legnagyobb haszna az volt, hogy jobban összeértünk minden szempontból, természetesen zeneileg is. Ez azt eredményezi, hogyha valami nagy technikai gebasz nem üt be, akkor azért most már jó koncertet tudunk csinálni. Másrészt mindenki egy kicsit bátrabb és komolyabb is lett a zenekarral kapcsolatban. 
 
- Hogy éreztétek, hogy sikerült az A38-as lemezbemutató koncert? Hasonló volt fogadtatás, mint korábbi hazai koncerteken, vagy az amerikai út miatt lelkesebb? Szélesebb körből érkezett közönség? 
 
- A koncertet kicsit felemásan éltem meg. Néhány technikai probléma – mint erősítőelszállás, két gitár tönkremenetele, valamint a hangosítás – kicsit sajnos a kedvemet és a kedvünket szegte, de alapjában véve óriási élmény volt. A közönség nagyon jó volt, és úgy tűnt, élvezték is, amit csinálunk. Nem gondoltam volna, hogy ennyien eljönnek és táncolnak majd a zenénkre, de így történt. Azt nem tudom, hogy szélesebb körű közönség jött-e el, csak azt, hogy táncoltak, meg néha ugráltak is, és ez a lényeg. 
 
- A lemezen nyilvánvalóan érezhető a sokszor emlegetett Strokes vagy a Black Rebel Motorcycle Club hatása. A fentieken kívül milyen zenekarokat neveznétek meg, ha a kétezres évek elején indult „új rock forradalom” együttesei közül kellene választani? 
 
- Hogy őszinte legyek, én nem annyira érzek Strokes-hatást, BRMC-t meg végképp nem. Ettől függetlenül, ha más igen, az nem baj, hiszen ezek jó zenekarok és szeretjük is őket. Van egy-két olyan zenekar, amit szeretünk és hathattak a lemezen található számokra: The Libertines, The Raveonettes, Mando Diao, The Rapture, Shout Out Louds… vagy akár Jack Johnson, aki nem nagyon illik ide, de részben az ő egyik száma ihletette például az Anyone című dalunkat.
 
- Mit gondolsz, az, hogy a Moog nagyobb nyilvánosságot kapott az utóbbi hetekben, ismertebbé és elismertebbé teheti ezt a stílust idehaza? 
 
- Nem hinném, bár jó lenne. Szerintem sokkal többen már az ilyesféle zenét nem fogják megkedvelni Magyarországon. Lehet, hogy néhányan még megismerik, de a nagyrészük vagy „lenyálasbuzigyerekezi”, vagy egy bölcs mondattal valami banda epigonjának fogja titulálni az ilyesféle zenekarokat. Az utóbbival nincs baj, mert néha még igaz is, de azért nagy részben ez hülyeség. Pláne, hogy nem is lehet az indie-t egy stílusnak nevezni. Például a CSS-nek, a Fratellisnek vagy a Rapture-nek nem sok köze van egymáshoz, mégis mindegyikre gyakran használják az indie jelzőt.