A legfrissebb felfedezett, az 1988-as születésű Adele Laurie Blue Adkins cseppet sem lóg ki a sorból, sőt talán túlságosan is illik oda. Adele-ben van egy pici mindenkiből: a hangja és az attitűdje valahol Amy Winehouse és Kate Nash között van, ugyanoda járt középiskolába, ahová Amy, Kate és Katie Melua, ő is írt London-ódát, mint jó barátnője, Lily Allen (az ő LND-jének Hometown Glory a címe), több kortársához hasonlóan ő is a myspace-ről tört be a mainstreambe, a dalai szintén nagyrészt arról szólnak, hogy szakított a pasijával, mert az megcsalta/kihasználta – és persze neki is cimborája Mark Ronson (Version). A 19 éves díva 2007 őszén jelentkezett a Hometown Glory kislemezzel Jamie T minicégénél, ezt követte a Chasing Pavements című sikerdal, és jött persze a sajtó részéről a megelőlegezett bizalom – illetve ha valakinek így jobban tetszik, hype – is: a Brit Awards gáláján megkapta a kritikusok díját, ahogy a BBC rádió Sound of 2008 szavazásán is őt kiáltották ki a legígéretesebb új sztárnak, a Q Magazin meg úgy áradozott róla, hogy „egy londoni tinédzser Motown-díva hanggal”. A mostanában túl könnyen osztogatott „új Amy” címkéről nem is beszélve. 
 
Az ifjú gitáros-énekesnő a jeles független kiadóhoz, az XL-hez (Prodigy, Basement Jaxx, The White Stripes, M.I.A., Radiohead stb.) szerződött, és 2008 januárjának legvégén már meg is jelent debütáló lemeze, az életkora után csak szimplán 19 címre keresztelt album – mely rögtön a brit listák csúcsára is került. A debütáló lemez ugyan nem tud maradéktalanul megfelelni a várakozásoknak, de kétségtelenül igényes darab. A 19 két erős tartóoszlopa a már említett két szenvedélyes kislemezdal, a vonósokkal meglódított refrénű Chasing Pavements és a záródalként elhelyezett zongoralapú Hometown Glory. Adele, ha Amy Winehouse szintjét nem is éri el, kétségtelenül sokkal jobban énekel, mint Lily Allen vagy Kate Nash, a lemeze azonban valahogy nincs egészen jól kitalálva. Próbál sokszínű lenni az anyag – az említett két sikerszám mellett van itt egy szál akusztikus gitárral elpengetett dalocska (a nyitó Daydreamer), epikus ballada (Melt My Heart To Stone), old soul szám (Right As Rain), elegáns Dylan-feldolgozás (Make You Feel My Love), dszesszes-popos szerzemény (a tempós My Same, illetve a verzéiben csupán az énekesnő basszusgitárjátékával aláfestett, refrénjeiben gospelkórust kapó Best For Last), groove-os Mark Ronson-pop (a harmadik kislemezdalnak választott Could Shoulder) és elektro-pop alapú kakukktojás (Tired) –, ami dicséretes, de kicsit az egység rovására megy, és az összképet lerontja egy-két felejthető szerzemény is. Adele amúgy a lemezanyag java részét teljesen egymaga írta, három dal zenéjébe egy régi vágású brit popróka, a rivális Duffyval is dolgozó Eg White segített be neki, az album fő producere pedig a sokoldalú Jim Abbiss volt, aki az évek során DJ Shadow hiphop-elektronikájától (The Private Press), a Music (The Music), a Placebo (Sleeping With Ghosts) és a Kasabian (Kasabian) effektezett technicista rockján át nemcsak az Editors (The Back Room) és az Arctic Monkeys sima gitárzenéjéig jutott el (Whetever People Say I Am...), de most már az akusztikus hangszerelésű popdalokig is.
 
A 19 nem váltja meg a világot, de mondjuk egy ilyen fiatal előadótól ezt felesleges is rögtön elvárni. Az azonban mindenképpen átjön, hogy Adele tehetséges énekesnő, illetve dalszerző, így nyugodtan lehet bízni egy még jobb és érettebb folytatásban.