A gitáros-énekes Ezra Koenig vezette formáció az első perctől kezdve rendkívül profi és magabiztos zenekar benyomását kelti: a 34 perces lemezen (mely lényegében a bevezetőben említett demó anyagára épül) pillanatnyi üresjárat nélkül, magától értetődő könnyedséggel sorjáznak az átlagban háromperces hosszúságú, jobbnál jobb szerzemények, kezdve a nyitó Mansard Roof kislemezdal beindulásától az A-Punk szeretnivalóan egyszerű és izgága slágerén át egészen hangulatos záródarabig, a Clash és Police karibi kirándulásainak emlékeit csembaló- és vonóstémákkal színező The Kids Don’t Stand A Chance-ig. Koenig szövegeinek intelligens humora legtöbbször Paul Simon kedvesen bölcs történeteire emlékeztet, ami nem csoda, tekintve, hogy a Vampire Weekend egyik legfőbb zenei inspirációja jól hallhatóan a jeles New York-i dalszerző-énekes nyolcvanas évekbeli korszaka, azon belül is főleg az afrikai zenészekkel rögzített, világsikert arató 1986-os Graceland album. 
 
Koenig kölykös éneklése és jellegzetes gitárjátéka mellett az album hangzásának fő letéteményese a komolyzenei képzettségű billentyűs, a lemezen nemcsak multiinstrumentalistaként, de hangmérnök-producerként is bizonyító Rostam Batmanglij, illetve a dobos Cristopher Tomson. Előbbi sosem tolakodó, ám rendívül hangulatos billentyűs témáival (és itt-ott vonóshangszereléseivel) tökéletes aláfestést biztosít, míg Tomson levegős, érdekes ritmizálása – Chris Baio könnyeden lüktető basszusjátékával párosulva – sokszor az egyszerűbb daloknak is egészen komplex keretet ad. Az annak idején pont egy afrikai zenei blog által felkapott – szövegében a másik nagy példaképet, Peter Gabrielt is megemlítő – Cape Cod Kwassa Kwassa tradicionális ritmusai, vagy éppen a lemez egyik gyöngyszeme, az afrikai népzenét brit folkos elemekkel vegyítő szépséges Bryn tökéletesen kidolgozott gitár-basszus-dob összjátéka olyan zenei intelligenciáról – és persze zenei humorról – tanúskodik, melyhez hasonlót utoljára talán a Talking Heads kiadványain hallhattunk. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy Koenig dalszövegei néha egészen meghökkentő témákról íródtak (az Oxford Comma például a felsorolások utolsó eleme előtti vessző kérdésével indít – illetve azzal, hogy azt ki nem szarja le?), egyáltalán nem indokolatlan a párhuzam David Byrne korszakalkotó zenekarával. Ugyan még korai lenne azt állítani, hogy ez a négy középosztálybeli New York-i srác hasonlóan fényes karriert fog befutni, mint nagy elődeik, az első lépést mindenesetre megtették: biztonsággal állítható, hogy a Vampire Weekend ott lesz a 2008-as év legjobb lemezeinek élbolyában a végelszámolásnál.