A „ráadás” a Maxine’s Interlude, a Where Did My Baby Go és az Another Again a legutóbbi Once Again anyagából, a She Don’t Have To Know a bemutatkozó album idejéből, illetve a Please Baby Don’t, melyet Sergio Mendes Timeless című sikerlemezére írt és rögzített John Legend. És ráadás természetesen a hang mellé a látvány is, hiszen John csak első ránézésre tűnik amolyan hímnemű Norah Jonesnak – valójában sokkal színesebb és izgalmasabb egyéniség: ez már akkor sejthető, amikor a Maxine’s Interlude-ra bevonul és messiásként széttárja a karjait, majd láthatóvá válik, hogy az elegáns, fekete ing-mellény-nadrág összeállításhoz egy fekete-fehér tornacipő van rajta (szerencsére lesz a koncertnek olyan pillanata, amikor a mellény és az ing lekerül róla, és egy egyszerű atlétatrikóban énekel). 
 
Az énekes a későbbiekben is kirobbanó formát mutat: már a harmadik számnál felpattan a zongorától, tapsol és tapsra buzdítja a közönséget, sokat mozog (le is izzad már a koncert legelején), az Alrightban rapper módjára hadonászik a kezével – minden erejével próbál olyan hangulatot teremteni, mintha rockkoncertet adna, és ez a legtöbbször sikerül is neki. Az összhang közte és közönsége közt akkor a legszebb, amikor a show vége felé, az Ordinary People-nél úgy énekelteti a nézőket, hogy ő maga csak zongorázik és diktálja, melyik sort hányszor akarja még hallani – a végeredmény pedig olyan, mintha elpróbálták volna. A koncert két legbájosabb pillanata pedig, amikor a Slow Dance-nél a nézők közül hívnak egy hölgyet a színpadra, hogy táncoljon a sztárral (s a „lassú tánc” végére a kiválasztott szó szerint az ájulás szélére kerül), illetve amikor Legend az est különleges vendégeként megjelenő tüneményes Corinne Bailey Rae-vel énekel duettet: az eredetileg Roberta Flack és Donny Hathaway által előadott Where Is The Love-ot (a brit Corinne és az amerikai John már a 2007-es Grammy-gálán is énekeltek együtt, majd a Live Earth koncerten is a londoni Wembley stadionban – akkor épp egy Marvin Gaye-feldolgozást). 
 
Az előadóhoz alkalmazkodva a koncertfilm vizuális világa is határozottan dinamikus: totált, premier plánt, félközelit is kapunk (van, hogy fél percen belül mindegyiket), sőt több szuperközelit is láthatunk a hangszerekről vagy John Legend mikrofonba éneklő szájáról. A találékony operatőröknek és a vágásnak köszönhetően a legkülönfélébb szögekből közelítünk a művész úrhoz, az is előfordul, hogy fuvolistájának hangszert tartó kezei közül fényképezik. S habár az énekes a végére az egyik ráadásszámként előadott Show Me-vel és az előtte ismertetett jótékonysági akcióval egészen Live Aid-hangulatot teremt, a koncert még ettől sem ül le, hiszen John Legend soul zenéje jócskán meghaladja a „szimplán csak kellemes” kategóriát. 
QQQQ 
 
EXTRÁK 
 
Az öt és fél perces interjú a koncertfilm bevezetőjéből és Legendnek a filmbe betétként ékelt kommentárjaiból van összevágva. Ennél némileg komolyabb az a hétperces anyag (Show Me Campaign), melyben az énekes az afrikai szegénység felszámolásában segédkező jótékonysági kezdeményezéséről mesél. Ezenkívül csak két videoklipet kapunk: a Show Me-hez készült elég nyálas, az Another Again pedig meglehetősen fantáziátlan. 
QQQ 
 
2008  Hossz: 108 perc  Kiadó: Sony BMG  Hang: angol 5.1  Feliratok: francia, német, spanyol, olasz