A karizmatikus és expresszív Ian Curtis halála után összeomlott Joy Division romjain induló New Order mindig is úgy működött, mint egy precíz gépezet: a dobos Stephen Morris volt a nyolcvanas évek megtestesült metronómja, a basszista Peter Hook díszes sormintákat pengetett, Morris barátnője (később felesége) Gillian Gilbert mindig jókor lépett be a szintifutamokkal, a gitáros-énekes Bernard Sumner pedig igazi vokális képzettség híján inkább csak korrektül megoldotta a feladatát, minthogy karizmatikus és expresszív frontemberré váljon. Az együttes bő negyedszázados karrierje alatt (melyet már az 1993-es Republic album után is megszakított egy fél évtizedes szünet, amikor a tagok a mellékprojektjeikre – Sumner az egykori Smiths-gitáros Johnny Marr-ral közös Electronicra, Hook a Monacóra, Morrisék meg az Other Two-ra – koncentráltak) ez a gépezet láthatóan berozsdásodott, Gilbert a 2001-es Get Ready megjelenése után lemondott tagságáról, hogy súlyos beteg gyermekével töltse az időt, Hooknak pedig 2006 végére már tele lett a hócipője a zenekarral és főleg Sumner kreatív uralmával. 
 
A 2006 októberében Glasgow-ban felvett koncertfilm ugyan remek formában mutatja be az együttest (Hooky maximum a hátfájására panaszkodik), de kidomborítja a legnagyobb gyengeségét, mégpedig hogy a New Order nem igazi koncertzenekar. A lemezeiket pontosan az a hideg géphangzás határozta meg, amit színpadon nehéz visszaadni, és ez erősen rányomja a bélyegét erre a koncertre is: az együttes és a közönség akkor van leginkább elemében, amikor a korai nagyobb slágerek szólnak. A tempósan – a Get Ready pazar nyitódalával, a Crystallal – induló koncert közepén előkerülnek a legutóbbi album dalai (Waiting For The Sirens' Call, Guilt Is A Useless Emotion, Who's Joe?), amit a közönség, Peter Hookkal egyetemben annyira nem élvez, és a színpadképnek is rettenetesen árt, amikor a Guilt Is A Useless Emotion alatt Sumner leteszi a gitárját, hogy nagypapa mozgásával rögtönzött táncot lejtsen. Aztán az új dalok kitérője után a New Order belecsap a lecsóba: a Bizarre Love Triangle, a Temptation, a Perfect Kiss és a Blue Monday öttalálatos sorozata egyszerűen letarolja a nézőket, majd mindezt a háromszámos Joy Division-ráadásblokk (Transmission, Shadowplay, Love Will Tear Us Apart) csak még jobban tetézi. A koncert utolsó fele zseniális, csak az a kár, hogy az már az együttes múltját dicséri. 
 
A koncertfilmet két-három számonként rögtönzött riportok szakítják meg a zenekar három alaptagjával, akik külön-külön mondják el általában szöges ellentétben álló véleményüket a turnézásról, stúdiómunkáról és a koncertre kiválasztott számokról. 
QQQ 
 
EXTRÁK: 
 
A kétlemezes kiadás második korongja csupa extra: a ritkaságszámba menő – Stephen Morris által a zenekar archívumából válogatott – koncert- és tévéfelvételeken mindenképpen érdemes végigzongorázni. Sajnos nagy részük hang- vagy képminősége nem a legmegfelelőbb, legtöbbjük homályos koncerteken készült messze a színpadtól, de a számok választása mindenképpen dicséretes: a slágerek helyett inkább B-oldalas ritkaságokat vagy az albumok kevésbé ismert dalait hallhatunk élőben. Az 1981-es Glastonbury fesztiválon forgatott felvétel egy különösen értékes dokumentumetűddel kezdődik az óriásrendezvény mindennapjairól. 
QQQQ 
 
2008  Hossz: 100 perc  Kiadó: Warner  Hang: angol 5.1  Extrák hangja: angol sztereo