- Annak idején magyar tanárnak készültél, mi térített el attól a pályától?
 
- Ez csupán egy fedőterv volt. A gimnazistáknál mindig van egy ilyen hivatalos verzió, amit arra válaszolsz, ha megkérdezik tőled, mi leszel, és van az, ami tényleg szeretnél lenni. Egyáltalán nem voltam ezzel egyedül, nagyon sok ismerősöm járt hasonló cipőben, és az igazság az, hogy azt tapasztalom, még mindig megtalálható ez a pályaválasztást jellemző kettősség nagyon sok fiatalnál. Van, amit az ember szeret csinálni, ahová a szíve húzza, és van egy másik, amiről azt gondolja, hogy majd ezzel fog pénzt keresni. És a kettő sajnos nagyon ritkán találkozik.  
 
- Egy színésznél meg nem is a színész dönti el, hogy színész lesz. Hű, ezt most jól megfogalmaztam.  
 
- (nevet) Igen értem, és teljesen igazad van. A színészet nagyon különleges helyzet is abban az értelemben, hogy nem te döntöd el, hogy színész leszel, mások döntik el, hogy te lehetsz színész vagy sem. Más pályáknál azért ez nem egészen így van. Minthogy elég kicsi volt az önbizalmam, nem is igazán gondoltam, hogy összejöhet nekem a színészet, ezért volt egy hivatalos tervem is a továbbtanulásra, amit teljesen komolyan is vettem. Készültem a bölcsészkarra, de adtam egy esélyt az életnek, hátha sikerül. De amúgy az is mutatja, hogy nekem a színészet volt a fontosabb, hogy bár nem vettek fel elsőre a Színművészetire, a Nemzeti Színiakadémiára igen, és emiatt csak az írásbelit csináltam meg, a bölcsészkar szóbeli felvételijére már el sem mentem.  
 
- Érezted úgy valaha, hogy rossz döntést hoztál? 
 
- Nem, soha. Azon kevés ember közé tartozom, aki abból él, amit szeret csinálni. Olyan volt, hogy azt éreztem, sok, de tanárként ugyanennyi pluszmunka jutott volna – itt a lelkiismeretes tanárokra gondolok. Persze a színészek között is van olyan, aki nem készül, minden pályán van ilyen típusú ember, de ha valamit szívvel-lélekkel csinálsz, akkor adódnak olyan periódusok, amikor úgy érzed: rád telepszik ez az egész. Főleg, amikor nagyon nehéz szerepet próbálsz és mellette a megélhetésért rengeteg pluszmunkát vállalsz. Napi 14-15 óra munka, huzamos ideig nagyon sok tud lenni.  
 
- Melyik szerep okozta a legtöbb örömöt? 
 
- Az egyik ilyen, amit nem is kell múlt időbe tenni, az A talizmán. Már lassan kilenc éve játsszuk, nagyon sok mindent megéltünk már ezzel az előadással, nagyon sok szereplő cserélődött, háború, béke, bokaszalag-szakadás, gyerekszülés – minden volt már, amit csak el tudsz képzelni, és a díszleten és az előadáson is érződik már egyfajta matuzsálemi kor. Ennek ellenére – és tudom, hogy a kollégáim és zsörtölődnek, hogy ezt a darabot még mindig játsszuk – semmihez sem fogható az az érzés, amikor a közönség nevetését meghallod. Csak jó perceket tud nekem okozni ez az előadás. A másik – bár sokkal viharosabb és véresebb – darab számomra a Kés a tyúkban volt. A talizmánnal nagyjából egy időben mutattuk be, de már két éve nem játsszuk, mert olyan sok darab futott már a Katonában, hogy muszáj volt kivenni egyet. Május környékén volt egy közönségtalálkozó a Katona Kamrában, a Kés a tyúkbant vetítettük DVD-n és utána volt egy beszélgetés hármunkkal, akik csináltuk. Az érdekes az volt, hogy teljesen úgy beszéltünk róla, mintha még mindig játszanánk. Még mindig bennünk van, a szöveget egyszer elkezdtük felmondani A talizmán egyik előadása után, és ha nem fullad röhögésbe a dolog, végig el tudtuk volna mondani. Egyikünk sem felejtette el.  
 
- Van esély arra, hogy valaha is visszakerüljön a repertoárba a darab?  
 
- Nem tudom, de már javasoltuk a színház vezetőségének, hogy ha esetleg úgy adódna, hogy nem tudnak mit betenni, mi itt vagyunk. Bármikor fel lehet újítani, de ha racionálisan gondolkodunk, a Katonában nagyon sok tehetséges ember van, minden évadban nagyjából öt-hat premier, úgyhogy olyan nagyon nem kell attól félni, hogy probléma adódna abból, mit játszunk a Kamrában.  
 

Nagyítás

- Van olyan magyar színész, akivel még nem sikerült együtt játszanod – filmben vagy a színpadon, de szeretnél? 
 
- Persze, rengeteg. Ráadásul nagy szívfájdalmam az egyik. Még a Karády-filmhez volt egy elképesztően jó próbafelvétel, ahol Cserhalmival csináltunk egy Karády–Újszászy-kettőst, aminek tulajdonképpen semmi más nem volt a lényege, minthogy én is kaptam egy ugyanolyan parókát, mint kétszáz másik kolléganőm, hogy lássák, ki a legkarádysabb. Cserhalmi a közös próbafelvételünkön már túl volt kétszáz Karádyn, én pedig bementem, és azonnal olyan különös, intim hangulat lett közöttünk, hogy mindketten sajnáltuk, hogy végül nem együtt forgattuk le a filmet. Cserhalmival egy ilyen típusú dolgot nagyon szívesen csinálnék. De nagyon sok más színész is van ám... Rudolf Pétert például imádom, játszottunk is egy filmben, de nem volt közös jelenetünk. Csányi Sanyival még soha nem dolgoztam együtt. Bár főiskolára gyakorlatilag együtt jártunk, úgy alakult, hogy soha nem kerültünk össze semmiben. De színésznőket is mondhatnék... Most Herczeg Adriennel forgattuk a Presszó néhány jelenetét, és bár egy nagyon bensőséges viszonyra utalt a forgatókönyv, ennek ellenére alig volt közös jelenetünk. Vele nagyon szívesen dolgoznék egy összetettebb filmben, ahol többről is szólna a kapcsolatunk.  
 
- Mennyiben más színházban játszani, mint mondjuk a Presszóban? 
 
- A Presszó még a filmen túl abban különleges, hogy szuperközeli az egész. Az a fajta testbeszéd, amit az ember alkalmaz színpadon vagy akár játékfilmeknél is, itt egyáltalán nincs meg. Nincsenek mozgások, nem mászkálsz, nem állsz fel, nem teszel le semmit az asztalra. Van viszont egy igen koncentrált, nagyon erős figyelmet igénylő dolog – a színészetben mi ne lenne az? – ami az, hogy mindennek meg kell történnie és úgy, hogy sehol máshol ne érzékeljék, csak a szemeden. Egy ilyen közeli felvételnél ugyanis, ha csak egy kicsivel is több az arcjáték, már sok. Volt, hogy négy-öt oldalnyi jelenetet vettünk fel leállás nélkül, ami filmeknél elképzelhetetlen – őrületes koncentrációt igényelt.  
 
- Örülsz a Presszó folytatásának? Nagyon kellett győzködni vagy egyáltalán nem? 
 
- Engem nem kellett győzködni, nagyon szerettem a Presszót. Volt egy olyan periódus, amikor Tamás már beszélt nekünk arról, hogy ez lesz, és hallottuk, hogy a Karina nem vállalja. Ez pedig nagyon komoly dilemmát jelentett nekünk, kettőnknek, hogy vállaljuk-e. Azt mondtam Söptei Andinak: ha nem csináljuk meg mi, megcsinálja más. Ma Magyarországon profi színészt, aki abból él és a szakmája elkötelezettje, a magyar néző nem lát: egyrészt, mert nincs pénze, ideje színházba menni, másrészt a kereskedelmi tévékből nem a színészek folynak, hanem azok, akiket maximum a sztár névvel illetnék, de sok közük nincs a színészethez. Ha azt akarjuk, hogy a magyar színészeknek legyen fóruma, arra egy ilyen terv, mint a Presszó, nagyon jó. Nagyon örültem annak, hogy ide igazi színészek kerültek, nem pedig olyanok, akiknek nincs végzettségük, nem értenek hozzá, csak rontják a színjátszás színvonalát, tehát semmilyen értelemben nem hitelesek.  
 
Forrás: Est.Tv Magazin