Persze semmi meglepő nincs az örökifjú Young folyamatos termékenységében: aki a Hold örök körforgásban lévő fázisaihoz állítja múzsáját, annál nem különleges, hogy kiapadhatatlan alkotási vágya. Most például 2008 folyamán és 2009 elején alkalomszerűen rögzített dalokból dobott össze egy albumot, mely ennek ellenére teljesen egységes hangulatú lett. Leginkább azért, mert a metódus mindegyik esetében ugyanaz volt: az ihletett állapotban megírt dalokat gyorsan rögzítette is, különösebb teketória nélkül, lendületből, saját házi stúdiójában. Az ihletett állapot is mindig ugyanott adódott: saját garázsában, ahol Jonathan Goodwin mérnökkel azon dolgozott, hogyan lehet szeretett benzinfaló ’59-es Lincoln Continentalját alternatív energiával működő környezetbarát autóvá átalakítani. Young zenei zsenije mellett itt rejtőzik másik nagysága: a humanista, környezettudatos, felelősséggel gondolkodó és úgy is cselekvő, példa(kép)értékű ember. Persze szó sincs arról, hogy mindenkinek lehetősége lenne egy ilyen költséges kísérletre (bár a módszerben nagyon hisznek Youngék, széles körben szeretnék mások számára is elérhetővé tenni ezt az elektromos/biodízel hibrid technikát), inkább arról szól a lemez, hogy mindenkinek a maga korlátain belül kell megtennie a tőle telhető legtöbbet a világ jobbá tételéhez. 
 
A Fork In The Road lemezanyagként nem tartozik a bőséges Neil Young-katalógus felső elitjéhez – egy nagyon laza, finom zenei és szövegi humorral átszőtt „komoly lemez”, melyen a szokásos módon recsegnek a torzított gitárok, halad előre kérlelhetetlenül a középtempó és érkeznek Young emblematikus kórusai. A legutóbbi albumok közül a Living With War spontaneitásával mutat rokonságot (a ritmusszekció ezúttal is Chad Cromwell dobos és Rick Rosas basszista a régi Neil Young & The Bluenotes-felállásból), csak itt hiányzik a hangszerelési pluszt jelentő trombita és a monumentális énekkar. A Greendale telített hangzása is beugorhat, csak ez most kevésbé blues alapú korong és koncentráltabbak az itt szereplő három-négy perces dalok (mindössze a címadó zárószám közelíti meg a hat percet). Esetleg még az 1990-es Ragged Glory megszólalása is párhuzamot jelenthet, csakhogy itt hiányzik a Crazy Horse kísérete, és persze a lemez összhatása sincs a két évtizeddel ezelőtti zseniális tartományban. Ha az életműből nem is emelkedik ki, a Fork In The Road azért még így is erős anyag – különösen akkor tűnik annak, ha összevetjük bármely kortárs rockalbummal. Vagy mondhatjuk azt is, hogy takarékos válságlemez, melyen ezúttal is szerepel Young mostanában hangoztatott tétele, miszerint „a dal már nem változtatja meg a világot”. De hogy egy kicsit jobbá tudja tenni, az azért bizonyos.