A Columbia egyetem egykori hallgatói 2008 elején debütáltak. Sikerüket mi sem jellemzi jobban, mint hogy az NME.com sokat fikázott kétezres évek leg-listáján a 42. helyre sorolta őket, a Wilco elé és a Wild Beasts mögé.
 
Ezra Koenigék megjelenésekor olyasvalakiket emlegettünk a felmenők között, mint a Talking Heads, Peter Gabriel vagy épp Paul Simon. Ehhez most hozzátesszük a The Clash-t: elég csak annyi, hogy a címadó szám (I Think Ur A Contra) a The Clash 1977-es Complete Control című single-jének egyik sora. Itt vannak tehát a punkok is.
 
A Vampire Weekend ettől függetlenül egy ízig-vérig értelmiségi és talán egy kicsit túlzottan is intelligens zenekar, mely elsősorban azokat fogja meg, akik szerint Paul Simon Gracelandje a világörökség része. A fő miheztartási pont pedig mindenekelőtt Afrika - a kontinens zenéje főként a ritmizálásban van jelen.
 
Egy kis színes, hogy a Vampire Weekend kezdeti lépéseit egy afrikai zenéket begyűjtő szájt és persze egy vadregényes indiai utazás inspirálta. Ezzel együtt szerencsére szó sincs itt világzenéről. A Contra abszolút pop. Egy kicsit több elektronikával, mint korábban.
 
A lemezt hasonló félmosollyal hallgatjuk, mint egy évvel korábban az Animal Collective korongját. A Contra olyasmi érzéseket csal elő belőlünk, mint a táncra perdült egykori freak folk manók Merriweather Post Pavilionja. Kerti virágok nyílnak a völgyben, nyárfa zöldell az ablak előtt, minden nő belénk szerelmes, és világunk a Teremtő eredeti elképzelése szerint igyekszik visszatérni végre paradicsomi állapotához.
 
Jóleső melegség árad, mely azzal együtt idézi fel bennünk a természet lágy ölét, hogy még életünkben nem jártunk ott. Ugyanakkor a Contra majd' minden számában ott zakatol a nagyváros benzingőzös forgataga is. A dalok ugyanúgy szólnak egzotikus italok titrálásáról, mint a manhattani mindennapokról, diplomata gyerekekről, netán épp a kontrákról, akik persze csak elsőre látszanak azoknak.
 
A marimbával nyitó, törzsi dobokat elektronikával bebúgató, szellős és kacér Horchataban egyszerre szólnak ősi kórusok és kamarazenei vonósok, a nyolcvanas évek újhullámának szintihangjain tipegő, idióta kajabálással megszaggatott White Sky egy perfekt Paul Simon-tisztelgés. A ska-alapú Holiday-t vagy épp a szintén skás, kislemezes Cousins-t kiválóan ellenpontozza a barokkos pianínóval és vonósnégyes-betéttel felcicomázott Taxi Cab, vagy akár a klasszikus muzsikát, a dancehallt és M.I.A.-t bemintázó balladisztikus Diplomat's Son.

Az már most borítékolható, hogy a Contra ott lesz az év végi listák felső régióiban.