A kétezres évek egyik legfontosabb momentumaként talán épp a nyolcvanas évek eleji post-punk és a new wave diadalmas visszatérését értékelhetjük, illetve ezek kereszteződését az indie-nek nevezett bizonytalan határokkal körbeírható színtérrel. Az évtized közepén több olyan banda is belekezdett, akik bár a semmiből érkeztek, mégis felülírtak mindent (legalábbis egy kis időre). Gondolunk itt olyanokra, mint a Franz Ferdinand, az Art Brut, a Maximo Park vagy a Bloc Party. A The Futureheads először 2002-ben próbált dobbantani a Nul Book Standard EP-vel.
 
A lécet azonban csak a két évvel későbbi The Futureheads című első hozta meg. A leginkább Gang of Four reminiszcenciákat felvonultató album hallatán az egyik Gallagher azonnal kedvenc bandájának kiáltotta ki a sunderlandi brigádot, bár hozzátette, igazából nem érti, mit csinálnak. Pedig nem volt nagy megfejtés. Karcos gitárok, hirtelen tempó és ritmusváltások, zaklatott, egzaltált előadás, kiválóan kidolgozott kórusok, néha egy kis acapella kiállás és a punk (meg persze Kate Bush Hounds Of Love-jának feldolgozása). Ennyi volt a recept. Mindez rövid menetekbe sűrítve.
 
A második album (News And Tributes, 2006) már nem fogyott olyan jól, annak ellenére, hogy tulajdonképpen nem volt gond vele, csak épp senki nem számított arra, hogy egy eleve akció-bandának rendelt zenekar lassabb, sötétebb, kísérletezőbb stílbe megy át. Annyira romlottak az eladások, hogy a kiadó dobta is a srácokat, akik azonban nem csüggedtek egy percet sem, helyette saját céget alapítottak. Itt hozták ki 2008-ban a This Is Not The World című harmadik lemezüket, mely leginkább a power pop és a pop-punk idézőjelei között volt értelmezhető.
 
A The Chaos visszatalált az ősrobbanáshoz: a gitáros-énekes Barry Hyde és kollégái ismét magasabb takkszámra állították a metronómot, sutba dobták a smirglit, és punkos, csapkodó, idegbeteg művet tettek le az asztalra. A The Chaos hozza az elvárható neurózist, azt, amiért annak idején annyira bírtuk ezeket a fejeket. Igaz nincs annyi tempóváltás, annyi kúl kiállás, mégis megvan az a jellegzetes húzás, az a lendület, az a nyersesség, beleszarás, szokatlan helyeken közbeékelt vokál, ami egy tökös, punkos, feszes koronghoz kell.
 
A The Futureheads a maga módján slágereket ír, persze stadionzenekar soha nem lesz, viszont legalább szórakoztató marad. Az energia tehát visszatért, illetve megmaradt, a dalok befogadhatóbbak lettek. A The Futurheads továbbra is pofon egyszerű, mechanikus, logikus, már-már robotikus, mégis hatásos, köszönhetően az olyan számoknak, mint a The Connector, a Stop The Noise vagy a Heartbeat Song.