Ez a csaj Janelle Monáe Robinson, aki nem a poszt-Winehouse éra egyik újabb unalmas soulénekesnője, hanem egy lenyűgöző jelenség, ami szabályosan berobbant a pop-köztudatba, és amitt nem árt már most komolyan venni. A lány olyan, mintha Grace Jones és Prince eltitkolt gyermeke lenne, aki az Outkastos arcok zabolátlanságával forgatja ki a különféle műfajok jellegzetességeit, eklektikus konceptlemeze pedig a 2000-es évek urbánus popzenéjének egyik legizgalmasabb darabja. Bár a The ArchAndroid a hölgy első nagylemeze, hallatán mégis olyan érzésünk van, mintha már évtizedek óta a szakmában lenne, és most készítette volna el ambiciózus prog-pop főművét a furcsa hajkoronát (nevezzük inkább madárfészeknek) viselő csaj.  
 
A kansas-i születésű Janelle már fiatalon otthagyta szülővárosát, hogy a nyüzsgő New Yorkban tanulhasson az American Musical And Dramatic Academy-n. Bár számtalan művészi kifejezési forma közel áll a szívéhez, ő végül a zenét választotta, összehaverkodott az Outkastos Big Boi-jal, aki megkérte őt, hogy az Idlewild lemezen énekeljen fel két dalt (Call The Law, In Your Dreams). A hiperaktív lány közben megalapította a Wondaland Arts Society nevű összművészeti társulatot, ahol cimboráival alaposan megtervezték Janelle produkciójának minden apró részletét. Ismerős valahonnét ez a sztori? Igen, Lady GaGa is egy hasonló kreatív csoporttal és állandó cinkosokkal dolgozik, de Monáe-t véletlenül se hasonlítsuk össze GaGával, hiszen nála nem a botrány a fő cél, hanem egy egységes, minden mozzanatában tökéletesen megtervezett produkció, és Janelle legkevésbé sem nevezhető extravagánsnak, az ő esetében a "stílusos" jelző a megfelelő.  
 
Amikor hősnőnk lehetőséget kapott, hogy a jelenleg Sean "Diddy" Combs néven futó Puff Daddy Bad Boy Records kiadójánál jelentesse meg első EP-jét, a Metropolis: Suite I (The Chase) című munkát, akkor végleg sínre került a karrierje, pláne, hogy a kiadványt azonnal Grammy-díjra jelölték urban/alternative kategóriában. A most napvilágot látott bemutatkozó nagylemez ennek a bizonyos EP-nek a folytatása.  
 
A The ArchAndroid egy kimerítő, 18 számot tartalmazó, majd' 70 perces kiadvány. Már ez is remekül mutatja az énekesnő elhivatottságát, arról nem is beszélve, hogy nem sok zöldfülű előadó gondolkodik már a debütáláskor ilyen komoly koncepcióban. A trilógiává bővült opusz második és harmadik felvonásában (egyébként Fritz Lang Metropolis című klasszikusa ihlette a művet) Miss Monáe alteregóját, Cindi Mayweathert ismerhetjük meg. Cindi az elnyomott androidok felszabadításán ügyködik, de ne egy buta cyber-históriára gondoljunk, a téma áttételesen a feketék polgárjogi mozgalmairól is szól. Az ígéret szerint a The ArchAndroid minden egyes dalához videó készül majd, valamint képregény és film is, hogy teljes legyen a kép.
 
Persze az egész történet, legyen bármilyen ínycsiklandó is, semmit sem érne, ha nem lennének erős dalok a lemezen. De megnyugodhatunk, hiszen kiváló szerzemények kaptak helyet a meglehetősen hosszú albumon, mely a dalszerzők és Janelle kreativitását dicsérik. Igazából nem is érdemes kiragadni egy-egy nótát a felhozatalból, annyira ambiciózus, eklektikus és üdítően újszerű ez a kísérletező lemez. Van itt minden: R&B, afrikai motívumok, hiphop, soul, folk, pszichedelikus rock, disco, filmzene, hogy csak a lényegesebbeket említsük, de mindez nem is annyira fontos amellett a tény mellett, hogy ez a nyúlárnyék kiscsaj milyen bátran írja felül a pop játékszabályait.
 
Nagyon sokat fogunk hallani még Janelle-ről, mert dalai a kreativitástól, ő maga pedig szemmel láthatóan az életkedvtől csattan szét.