Idén Selected címmel megjelent válogatásalbumán kedvenc darabjait gyűjtötte össze, és Alan Wilder odáig merészkedett, hogy életében először – Paul Kendall producer-zeneszerzővel kiegészülve – turnéra is indult a Recoillal. Áprilisban egyszer már jártak Budapesten, decemberben pedig jön a ráadás. 
 
– A Selected Events-turné keretében áprilisban már felléptetek Budapesten. Van valami oka, hogy visszatértek és itt lesz a turné utolsó állomása?
 
A. W.: Azért akartam visszatérni, mert úgy éreztem, előző alkalommal nagyon kapkodva jött össze minden. A hosszú és szokatlan körülményekkel teli út után (az izlandi vulkánkitörés miatt 2000 kilométert kellett vezetniük Sussexből – a szerk.), mire Budapestre értünk, szó szerint teljesen szét voltunk rázódva, és úgy éreztem, ez befolyásolta az én „teljesítményemet” is. Sajnos annyira későn érkeztünk, hogy képtelenek voltunk teljes mértékben ráhangolódni a bulira, és arra sem maradt időnk, hogy megoldjuk a kivetítőproblémát, amivel a helyszínen találtuk szemben magunkat. Végül egy LED videofalat használtunk, ami egyáltalán nem volt megfelelő a filmhez, amit lejátszottunk. Amikor felmerült a lehetősége annak, hogy csinálhatunk még néhány európai show-t, egyből beugrott, hogy vissza kéne jönni Budapestre és megcsinálni rendesen, azzal a kis bónusszal, hogy remélhetőleg a várost is meg tudjuk nézni. A magyar közönség ráadásul mindig nagyon hálás közönség, ami szintén segít. 
 
– A nehézségek ellenére azért élveztétek a show-t? 
 
A. W: Mint említettem, egy kicsit nehéz volt koncentrálni. Nehezen tudtam ráhangolódni az estére, mert még mindig az előző 24 óra nehézségei jártak az eszemben. Kicsit olyan volt, mint amikor két napig utazol egy hajón, és amikor kiszállsz a partra, még mindig hullámzik a lábad alatt a talaj. Mire lejöttünk a színpadról és beszéltem néhány emberrel, addigra már darabokra hullottam, és talán két órát tudtam aludni azelőtt, hogy indulnunk kellett tovább Prágába.  
 
– Huszonöt évvel ezelőtt, miközben még a Depeche Mode-ban játszottál, kezdted el a Recoilt, mégis ez az első alkalom, hogy turnézol is vele. Miért pont most? 
 
A. W.: Ennek több oka is van. Most egyrészt rendelkezésünkre állnak az új és a régi remixek, maga az a tény is, hogy 25 évvel ezelőtt kezdődött el a Recoil, és az is, hogy manapság sokkal költségkímélőbb a filmek használata, ami számomra mindig is egy „kötelező” dolog volt a Recoil-fellépések alkalmával. Az olcsóbb, hordozható HD-kamerák és a megfizethető vágószoftvereknek megjelenésével, a filmkészítés hirtelen egy járható úttá vált.
  
– Milyen érzés annyi év után ismét turnézni? 
 
A. W.: Nagyon élvezem, de rengeteget is dolgozom benne! Sokkal jobban kiveszem a részem mindenből. Elég sovány a költségvetésünk, és nem teljesül minden óhajunk-sóhajunk, mint régen a Depeche Mode-os időkben, ami teljesen rendben van, de mégis egy sor pluszfeladatot ró ránk, és rengeteg e-mailezgetést, szívességkérést, szervezést és logisztikai tervezést jelent. 
 
– Nem jelentett nagy kihívást ennyi év után színpadra lépni? 
 
A. W.: Az megint egy olyan feladat, amit nagyon élvezek, amikor megpróbálom kitalálni, hogy szól majd a zene nagy hangerővel egy adott helyen, ahol a hallgatók teljesen más hangulatban vannak, mint otthon fülhallgatóval a fülükön, mert mondjuk egy itallal a kezükben arra vágynak, hogy táncolhassanak. Ezt fejben tartva, több laptopot és szintetizátort használva megpróbáltuk lebontani és átszabni a zenénket. Pontosan ugyanezzel a módszerrel csináltam a Mode koncertverzióit is évekkel ezelőtt, és rájöttem, hogy ez a dolog valójában sokkal kreatívabb, mint kimenni és játszani a színpadon. A Recoillal élvezem, hogy közelebb lehetek a közönséghez, és még az emberek arckifejezését is követhetem. A DM-mel időnként nagyon elszigetelve éreztem magam, egy olyan hatalmas produkcióba ágyazódva, ami szinte magától működött. Ettől függetlenül, persze azokat a koncerteket is nagyon élveztem. Hogy ne élvezné valaki, amikor annyi embernek játszik, azoknak a hatalmas rendezvényeknek az összes erejével. 
 
– Paul, te korábban főleg producerként, hangmérnökként, dalszerzőként tevékenykedtél. Nem 

Nagyítás

vagyok biztos benne, hogy komoly színpadi múlt áll mögötted. Mégis hogy jött, hogy elkísérd Alant erre a turnéra? 
 
P. K.: Nagyon ritkán léptem fel színpadon, mivel munkám alapvetően a stúdióhoz köt, és valójában nem is igazán játszok hangszeren. Időnként előfordult, hogy a saját zenémet élőben bemutattam, de semmi Recoil szintű dolgot nem csináltam korábban, szóval az egy új és élvezetes élmény számomra. Amikor Alan elkezdte formába önteni egy lehetséges Recoil-show ötletét, éppen a közelében voltam, és rögtön hozzám vágott néhány ötletet és technikai megoldást, és egyszerűen csak belecseppentem a dologba, és benne is maradtam. 
 
– Mi volt eddig számodra a legjobb benne? 
 
P. K.: A dolog legjobb része határozottan maga az előadás és a – remélhetőleg – pozitív visszacsatolás a közönség részéről. Ezek egymást éltetik, és egyre erőteljesebbek lesznek. Valaki számára, aki sokkal inkább a stúdióhoz van szokva, az azonnali visszajelzés felbecsülhetetlen érték.
 
– Fantasztikus énekesek vannak a lemezeiden. Hogy oldjátok meg, hogy ők nem kísérnek el a turnén? 
 
A. W.: Van néhány kulcsvokál, ami felvételről megy, de általánosságban úgy alakítottuk át a zenét, hogy az énekhangnak kevesebb szerepe legyen. Egy ideális világban minden estére meghívnék néhány énekest néhány dalra, főként azért, mert az a fókuszpont, amit bármilyen énekes nyújt, nagyban segíti a show-t, és még megvan az a nagy előnye is, hogy egy énekes sokkal könnyebben tud kommunikálni a közönséggel. Alternatív megoldásokban kell gondolkoznunk, mert logisztikailag sem kivitelezhető, és nem is kimondottan költségkímélő megoldás egy csapat különböző énekest magunkkal vinni a turnéra azért, hogy egy számtöredékben énekeljenek. Nemrég New Yorkban Nicole Blackman csatlakozott hozzánk, Dallasban pedig Joe Richardson – szóval néha azért megesik.
 
– Te is említetted, hogy egy előre rögzített műsorral léptek fel, amiben van néhány live elem is. Változtattatok valamit az anyagon a turné során a közönség reakciói miatt vagy egyéb okokból kifolyólag? 
 
A. W.: Igen, időközben egy kicsit csavartunk itt-ott a dolgon, és ezeknek megfelelően a filmen is, de alapvetően elégedett vagyok az előadás felépítésével.
 
– Hogyan jött létre a vizuális része a show-nak? 
 
A. W.: A dolog filmes része csinált kedvet ahhoz, hogy belevessem magam ezekbe az „eseményekbe”. Az év első három hónapját azzal töltöttem, hogy négy különböző filmrendezővel dolgoztam együtt ezen a projekten. Igor Dvorszkijnak nagy szerepe volt az egész filmben és ő maga is sokat rendezett benne. A többi közreműködővel közösen egy központi szerveren keresztül dolgoztunk, ahova feltettük a különböző file-okat és amin keresztül ki is értékelhettük ezeket. Nagyon izgalmas és kreatív módszer, ami persze egy jó internetkapcsolat nélkül nem is jöhetett volna létre. Máskülönben nem is tudom, hogy készültünk volna el mindennel, úgy, hogy mindössze két és fél hónap állt rendelkezésünkre. Általában az összes közreműködővel úgy dolgozom, hogy szabad kezet adok nekik. Azért pont ezeket a filmkészítőket kértem fel, mert egyrészt azt gondolom, hogy tehetségesek, másrészt mindig nagy lelkesedéssel állnak a vizuális anyagok elkészítéséhez, a Recoil zenéjét insprációként használva fel. Igor mellett Oroszországból Dmitrij Szemenov, Magyarországról Steve Fabian (a www.recoil.hu oldal alapítója, Recoil koncertszervező – a szerk.) dolgozott még a projekten, és ugyancsak használtam néhány részletet Marcelo Schwartz argentin filmrendező egyik filmjéből. 
 
– Hogyan választjátok ki a helyszíneket, ahol felléptek? 
 
A. W.: Fontos, hogy a helyszín be tudja fogadnia produkciót – bár ez sajnos nem mindig igaz. A film része miatt régi színházak, filmszínházak tökéletesen működnek. Azokat a helyeket sem igazán kedvelem, amelyek túl „udvariasak”, túl kifinomultak. Azt akarom, hogy az emberek táncolhassanak, ha akarnak, vagy csak ácsorogjanak. A helynek megfelelő hangosítással kell rendelkeznie, hogy hangosan és tisztán szóljon a feltolt hangerő. 
 
– A turné során a legendás berlini Hansa Studiosban is volt egy fellépésetek, ahol az 1983-as Construction Time Again című DM-lemezt annak idején felvettétek. (Ez volt az első DM-lemez, amin Alan Wilder játszott – a szerk.) Milyen élmény volt visszatérni oda? 
 
A. W: A nosztalgia és a vájb szempontjából remek hely volt, még akkor is, ha a hangosítás nem igazán felelt meg az elvárásainknak. Ettől függetlenül egy különleges este volt. 
 
– Paul, már régóta dolgozol „kollaborátorként” Alan lemezein, és ő is időnként besegít a te Parallel Series lemezeidbe, most pedig még együtt is turnéztok. Mégis úgy tűnik, szívesebben dolgoztok egymás „közreműködőiként”. Miért? 
 
P. K.: Időnként csinálok saját kompozíciókat, és határozottan élvezem azt a munkafolyamatot is, de ugyancsak szeretek egyfajta párbeszédet folytatni másokkal, amik mindig valami olyan területre viszik az embert, ahova magától nem feltétlen jutott volna el, ha egyedül dolgozik. 
 
– Milyen módszer szerint dolgoztok együtt? 
 
A. W.: Általában egyedül dolgozom egy darabon, egészen addig, míg eljön az a pont, hogy szükségem van Paul inputjára, ami általában zenei megoldásokra, a vokális hangzásra vagy keverésre vonatkozik. 
 
– A zene mellett mi az, ami közös még bennetek? Például ugyanannak a focicsapatnak szurkoltok?
 
A. W.: Nem, nem ugyanannak. Paul Arsenal-drukker, én meg QPR (Queens Park Rangers, nyugat-londoni klub – a szerk.), de mindketten nagy foci- és krikettőrültek vagyunk. Gyakran nézzük az angol krikettválogatott öt napig tartó tesztmeccseit a tévében, miközben dolgozunk egy zenén. Ugyancsak kedveljük a jó öreg angol humort. 
 
– Paul, Mute-os éveid alatt ismerted meg Alant, amikor olyan bandák lemezein dolgoztál, mint a Nine Inch Nails, a Primal Scream, a The Jesus And Mary Chain, Depeche Mode és persze a Recoil. Kivel volt a legnagyobb kihívás együtt dolgozni és miért? 
 
P. K.: Azt kell, hogy mondjam: Trent Reznorral. Néhány óra közös munka után rájöttem, hogy iszonyatos szakértelemmel bír, mint hangmérnök és zenész. Kicsit megfélemlítve éreztem magam általa, nem emberileg, mert egy csúcs fazon, hanem azért, amilyen kiterjedt tudással bírt az elektronikus zenék terén, és olyan technológiákat használt, amikkel nekem abban az időben még semmilyen tapasztalatom nem volt. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy ez volt az első alkalom, hogy Amerikában dolgoztam, és talán nem jutattam annyira kifejezésre a gondolataimat, mint mondjuk Londonban tettem volna.  
 
– Alan, 16 év után idén egy szám erejéig csatlakoztál a Depeche Mode-hoz egy jótékonysági eseményen. Hogy jött, hogy beleegyeztél és milyen volt újra velük játszani? 
 
A. W.: Azt gondoltam, „miért is ne?” Dave keresett meg egy üzenetben az ötlettel, és miután megbizonyosodtam arról, hogy az egész csapat támogatta azt, beleegyeztem – ennyi volt. Napközben találkoztunk, rengeteget dumáltunk, csináltuk egy gyors soundchecket és aztán a show-t. Azért választottuk a Somebodyt, mert azt a számot Martin és én is próbálás nélkül, sőt még álmunkban is le tudnánk játszani. Miközben a színpadon voltam, csak arra tudtam koncentrálni, hogy ne hibázzak. Az a szám majdnem hogy „túl egyszerű”, és pont azokat lehet könnyen elrontani. Szerencsére nem bakiztam, még ha remegett is kicsit a kezem. A végén rájöttem, hogy mennyire értékelte a közönség, amitől persze egészen különleges érzés volt. Határozottan élvezetes, ugyanakkor elég furcsa is volt egy napra visszacsöppeni a „cirkuszba”. 
 
– Most, hogy már majdnem befejeztétek a legeslegelső Recoil-turnét, hogy látod, lesz ennek folytatása? 
 
A. W.: Lehetséges, hogy lesz még. Biztos, hogy néhány dolgot meg kell változtatni és új anyagot is kell majd játszani. Először talán kéne készíteni egy új lemezt, közben pedig előfordulhat, hogy Paul és én adunk még néhány „Seleceted Events”-koncertet. 

RECOIL: A STRANGE HOUR  

ALAN WILDER ÉS PAUL KENDALL 
Szikra bár és cool tour house  
2010. december 4., 20h