- Szereted, amikor az Óriást a Foo Fightershez hasonlítják? 
 
- Van, akinek így könnyebb beazonosítani a zenénket, de túl nagy jelentőséget nem tulajdonítok neki. Mostanában már én is szoktam mondani, ha haverságból megkérdezik, milyen zenét játszunk, hogy olyasmit, mint a Foo Fighters, de ez a címkézés leginkább az újságírók szüleménye. Ha eljön valaki egy koncertre, nem hiszem, hogy továbbra is azt gondolná rólunk, hogy ez egy FF-kópia. A jobb zenéknek van saját hangulatuk, és nem biztos, hogy ezt a hangulatot korábbi zenekarok felsorolásával tudod meghatározni. Egyébként én szeretem őket, legalábbis az első három albumukat. 
 
- Te hogyan írod körül az Óriás zenei stílusát? 
 
- A jó meghatározás az, ha van egy minimális kapaszkodó, de egyébként mindenki maga dönti el, hogy neki mit jelent. Azt szoktam mondani, hogy rockzenét játszunk, ami alapvetően energikus, de olykor-olykor lágyabb, érzelgősebb dallamok is felcsendülnek. Mondjuk ettől még olyan is lehetne, mint a Bon Jovi. Szóval azért nem olyan egyszerű ez.  
 
- Az első album sikerei után milyen volt a Példák hullámokra fogadtatása? 
 
- Az első lemez egy csikólemez volt. Egy trió próbahelyi ökörködésének lenyomata. Csak játszottunk, megszülettek a dalok, és felvettük őket egy lemezre. Számunkra is meglepetés volt, hogy ennyire szerették, de ez nem befolyásolt minket a második albumnál. Tudatosabbak voltunk valamennyire, mint az első alkalommal, de egyedül a mi elvárásainknak akartunk megfelelni. Kibővült a zenekar, Laci (Hortobágyi László – a szerk.) lett az állandó billentyűsünk, szerves részünkké vált ez a szólam, ettől egy kicsit a zene is megváltozott, szélesedett. A Jön egy tipikus bemutatkozó lemez volt, amire nagyon büszkék vagyunk, de a Példákat még jobban szeretjük, mert számunkra továbblépést, fejlődést jelentett.  
 

Nagyítás

- Még mindig ökörködtök, vagy komolyan veszitek magatokat? 
 
- Mindannyian ezt szeretjük csinálni a legjobban, de nincsenek egzisztenciális elvárásaink a zenekarral szemben, ezt nem is tartanám jó stratégiának. Egyszerűen elkezdtük a helyén kezelni a dolgokat. Ha már több százan eljönnek egy pesti koncertre és jó idősávokban játszunk fesztiválokon, akkor nem szabad fél vállról venni a dolgot. Nincs katonás rend, de mind tudjuk, hogy ebben vagyunk a legjobbak és próbálunk még jobbak lenni. Még jobb koncerteket adni és lelkesnek maradni. Új ambíciók is megjelentek, lett új próbahelyünk, menedzserünk – hogy a zenekar iránt érdeklődőket ki tudjuk szolgálni –, de most már például arra is odafigyelünk, hogy legyen egy pótgitár a koncerteken, hogy ha valakinek elszakad a húrja, ne álljon tíz percet a műsor. Ettől még a hangulat ugyanolyan laza, és a legfontosabb továbbra is az maradt, hogy jól érezzük magunkat.  
 
- A Példák hullámokra már nem szerzői kiadásban jelent meg. Ez is a fejlődéshez része? 
 
- Ne kergessünk Magyarországon hiú ábrándokat, de azt fontos megjegyezni, hogy a lemez EMI Music Publishing kiadvány. Ez nem egyenlő a nagy kiadóval, csak egy kvázi label, ami lemezkiadással is foglalkozik. Tehát nem azt jelenti, hogy kaptunk egy csomó pénzt új hangszerekre, meg egy kulcsot egy csúcs stúdióhoz, ahova két hónapra beköltöztünk, inkább egy segítség volt, hogy a lemez gyártásával és a sajtóval nem nekünk kellett foglalkoznunk, meg nem saját pénzből ment az egész. Meg is látszik, hogy a lényegre koncentrálhattunk, mert a második albumon szerintem még az elsőnél is jobb a hangzás. A vezető hangguru egyébként a Subscribe gitárosa, Horváth Atis volt, ő keverte és masterelte az anyagot.  
 
- A korábbi formációid, mint az Amber Smith és az Annabarbi jelentettek valami pluszt az Óriás életében, vagy mindent a nulláról kellett kezdenetek? 
 
- Amikor az Annabarbi feloszlott, akkor kezdett feléledni a hazai indie-, rockkoncertkultúra. Felnőtt egy új generáció, akik elkezdtek klubokba járni, és egyre népszerűbb lett a populárisabb vonal, vele együtt az olyan zászlóshajók, mint például a Moog, Jacked stb. A mi életünkben itt kisebb szünet következett; az Óriás csak évekkel ezután jelent meg és kezdett el koncertezni. Leszámítva egy-két érdeklődőt, gyakorlatilag mindent a nulláról kellett kezdeni. Mindig is azt gondoltuk, hogy az itthoni körülmények között az a legnehezebb, hogy megtaláld a saját közönségedet, és az Óriásnak – úgy tűnik – sikerült. Eleinte sokféle bandával játszottunk együtt, de soha nem az volt a célunk, hogy szövetséget kössünk bármelyik underground körrel, hanem inkább, hogy ismertebb zenekarok előzenekaraként megismertessük magunkat a fiatalokkal. És ez bevált. 
 
- Milyen eszközökkel lehet még növelni az ismertséget? 
 
- Legjobb egy koncerten bizonyítani, és én elsősorban koncertzenekarként tekintek az Óriásra. Ha nem játssza a dalaidat egy országos rádió, akkor nem marad más út, mint hosszú évek alatt koncertekből építkezni. Elmegyünk valahova vidékre játszani 30 embernek, fél év múlva visszamegyünk, van 60 ember, megint fél év múlva már 120, és negyedik-ötödik alkalommal talán már csinálhatunk egy kellemes telt házat. Ehhez jó koncerteket kell adni, hogy az emberek beszéljenek róla, és legközelebb is visszajöjjenek. Hiába van net, a fiatalokat tekintve csak egy szűk réteg az, aki keresi magának az új zenéket, a legtöbben úgy ismerkednek meg valamivel, hogy mások megmutatják nekik.  
 
- Az Isten Háta Mögött zenekarban basszusgitározol, az Óriásban a szólógitár és mikrofon a tiéd. Teljesen mindegy, hogy hangszeren játszol vagy énekelsz? 
 
- Ha romantikusan fogalmazok, akkor a karom meghosszabbítása a gitár, de ez mindkét esetben mást jelent. A gitár az elsődleges hangszerem, a basszus egy visszahúzódóbb szerep, amiben alkalmazkodni kell aszerint, hogy mi a legjobb az adott dalnak, és hogyan játszol együtt a dobbal. A basszus esetében a dobos és köztem egy szaggatott vonallal összekötött kapcsolat van, míg a gitár egy sokkal közlőbb hangszer, ami hozza a harmóniákat, és amit nyakon önt a ritmusszekció. A mikrofon meg, úgy tűnik, örök perverzió marad.