A több mint 30 éve töretlenül zenélő, ám állandóan változó felállásban játszó londoni csapatot két éve az A38-on, tavaly a ZP-ben, most pedig a VeszprémFesten láthatjuk, július 28-án. Az alapító, dalszerző Jean-Paul Maunick „Bluey” mesélt az ajándékról, amit az élettől kapott és példaképeiről, akikkel utolsó lemezén együtt dolgozhatott.  
 
- Az Incognito tavaly 14. lemezével ünnepelte 30 éves évfordulóját. Jó látni, hogy egy jóval fiatalabb generáció is be tudja fogadni a zenéteket. Te ugyanazzal a hévvel készítesz új lemezt és lépsz a színpadra, mint néhány évtizeddel ezelőtt? 
 
- Ha eljön a nap, hogy már nem érzem ugyanazt a lendületet, akkor el fogok gondolkozni azon, hogy ideje nyugdíjba mennem. Amikor fiatalabb voltam, akkor az volt a fontos, hogy zenélhessek – akárhol is. Aztán a nemzetközi sikerekkel és hírnévvel jött egyfajta ambíció, hogy új kultúrákat is fel akartam fedezni, és egy tágabb közönséghez is el akartam juttatni a zenénket. De amikor elérsz egy bizonyos kort, és a csapatod túl van a harmadik x-en, addigra már elkezded megérteni a zene igazi erejét, azt, hogy kommunikálni tudsz általa, és képes vagy más emberek lelkét is elérni. Abban a pillanatban megérted, hogy elsősorban miért is kaptad ezt az ajándékot az élettől, és elkezdesz vigyázni rá és sokkal jobban megbecsülni és szeretni azt, mint korábban bármikor is. És most pont ez az időszak van. 
 

Nagyítás

- Az utolsó albumon, a Transatlantic R.P.M.-on olyan kiváló vendégművészek szerepeltek, mint Chaka Khan, Leon Ware és Al McKay. Hogyan esett pont rájuk a választás, és milyen volt olyan zenészekkel dolgozni, akik hatással voltak a zenédre? 
 
- Nagyon régen egy lemezboltban dolgoztam, ahol jazz, funk, soul lemezeket lehetett kapni az Atlanti-óceán másik oldaláról. Ezek között szerepelt Rufus & Chaka Khan, az Earth Wind & Fire, amiben gitármentorom, Al McKay játszott, és hallottam Leon Ware néhány munkáját, többek közt Marvin Gay, Michael Jackson és a Miracles tolmácsolásában. Ahogy azok a lemezek forogtak (innen jön az RPM – percenkénti fordulatszám), az én életem is leírt egy teljes kört, ahogy együtt dolgozhattam ezekkel a fantasztikus művészekkel, akiket egész életemben csodáltam. Minden egyes pillanat, amit velük tölthettem, varázslatos volt, és időnként magamba kellett csípnem, hogy biztos legyek benne, nem csak álmodom. 
 
- Mi volt a fő koncepció a lemeznél? 
 
- Körbeültünk a ritmusszekcióval (Matt Cooper: billentyűsök, Pete Ray Biggin: dobok és Francis Hylton: basszus – a szerk.) a stúdióban, és együtt jammeltük ki az ötleteket, hazavittük, kidolgoztuk őket és megkerestük a megfelelő vokalistát vagy zenészt hozzá. Egyszerű és organikus megoldás volt. 
 
- A lemezt Londonban, New Yorkban és Rómában vettétek fel. Rányomta az utazás a bélyegét a lemezre? 
 
- Teljes mértékben. Minden lemeznek megvan a maga története. Ennek több nemzetközi helyszíne volt, mint a korábbiaknak. Bár, ha jobban belegondolok, az előző lemez pedig részben Németországban, Olaszországban és Indonéziában lett rögzítve és keverve.  
 
- Talán a legmegdöbbentőbb adat a csapatról, hogy több mint 1500 zenész megfordult már benne. Nem nehéz mindig megszokni az új zenészeket? 
 
- Olyan zenészekkel dolgozom, akik kelendőek. Például Pete a Level 42-ben is dobol, Matt most lépett fel a Glastonburyn Cee Lo Greennel, Francis pedig Gianna Naninnivel zenél, így azzal a tudattal kell élnem, hogy az emberek jönnek-mennek. Sőt, mindig arra bíztatom a zenészeket, hogy olyan munkát keressenek, ami egy magasabb szintre emelheti őket, és ami révén más tapasztalatokra is szert tehetnek, arról nem is beszélve, hogy olyan anyagi biztonságot is nyújthat nekik, amit én nem feltétlenül tudnék biztosítani számukra.  
 

Nagyítás

- Ez történt Tony Momrelle-lel is, aki jelenleg Sade-del turnézik? 
 
- Én szereztem neki a lehetőséget, és egy részről szomorú voltam, hogy elveszítettem, másrészről viszont örültem neki, hogy a világ egyik legnagyobb művészével léphet egy színpadra, és biztos voltam benne, hogy jó kezekbe kerül.  
 
- Még mindig úgy tűnik, hogy nagyon nyitott az új kihívásokra és új kollaborációkra. Mostanában min dolgozik?  
 
- Egy hihetetlen albumon dolgozom Mario Biondival, és rendkívül büszke vagyok rá, hogy engem kért fel a lemez producerének, amikor a világon bárkit felkérhetett volna. Valóra váltotta az egyik álmomat, amikor felkért, hogy írjak duettet számára Al Jarreau-val. Amerikában vettük fel, és hihetetlen volt.  
 
- Számos tehetséget felfedeztél már, a mai napig figyelemmel követed a fiatal zenészeket? 
 
- Állandóan. Van egy fiatal csapat, akinek próbálok segíteni, most végeznek a főiskolán, és némelyikük hihetetlen. Pont most szervezek le nekik néhány jam sessiont London különböző helyein.
 
- Az utóbbi években többször is megfordultál Magyarországon, milyen emlékeid vannak róla? 
 
- Csak pozitív emlékeim vannak egy nagyon lelkes közönségről és azokról a fiatalokról, akik szívesen beszélgettek velem a zenéről. Az is kellemes meglepetés volt számomra, hogy mennyire muzikális fiatal, magyar jazz-zenészek vannak.