A 2003 óta tevékenykedő magyar zenekar motorja Gábos Barna, aki autodidakta módon tanult meg zenélni, miután tinikorában beleszeretett az aluljárókban muzsikáló latin-amerikai utcazenészek szívből jövő előadásmódjába és zenéjébe. Később csatlakozott is egy kolumbiai, perui és bolíviai tagokból álló csapathoz, utazgatott a világban, megtanult spanyolul, kiforralta stílusát, majd saját lábra állt, és Nyugat-Európa nagyvárosainak utcáin pengette a gitárt. Hazatérése után megalapította a PECÁt, mely időközben több tagcserén ment keresztül, kiadott egy nagylemezt 2005-ben (Calle Cartagena 211), most pedig itt a folytatás.  
Ez a latint, világzenét és könnyen emészthető dallamokat ötvöző műfaj akkor jó, ha bele van kódolva a hangokba a lelkesedés, a tűz. Ha van hibája a lemeznek, akkor az az, hogy az énekhang elég unott, a hangzás is tompa, az egésznek nincs dinamikája, ezért minden bizonnyal a koncertekre kell elmennie annak, aki azt szeretné, hogy maximálisan felpezsdítsék a dalok. A másik sarkalatos pont a szövegvilág, a szövegek ugyanis annyira banálisak, hogy érdemes lett volna elgondolkodni azon, instrumentális formában jobbak lennének-e a dalok, vagy esetleg felkérhettek volna valakit, akinek van mondanivalója, vagy legalább is ügyesebben csavarja a szavakat.  
 
Ezt leszámítva a hangszerelésre nem lehet panasz, ügyesen összerakott számokról van szó, amelyek az elmúlt évek tapasztalatait, élményeit sűrítik magukba, és nyilvánvaló, hogy örömzenéről van szó, de máskor ügyelni kell arra, hogy jobban átjöjjön a fíling.