Legendaként, etalonként vonulnak át a színháztörténeten, és lassan minden viszonyítási alapot ez kölcsönöz az újabb bemutatók kritikáinak. Működik, tehát jó, mint például Gorkij örökzöldje, a Kispolgárok, amely most a Katonában megy. Bitang jól. Miközben egy bitang rossz – jó, legyünk szelídebbek – egyre avulóbb, egyre unalmasabb, egyre szájbarágósabb darab. Ráadásul: mint egy görcsös Csehov-utánérzés. Viszont – működik.
 
De most komolyan, elájulunk, persze, de ne tegyük már. Mégis, most mi van? A konfliktus: egy széthulló világ, s azon belül egy széthulló család drámája. Egyfelől ott van valamiféle hagyományokhoz való ragaszkodás, amelynek legnagyobb kritikája, hogy nem volt képes megőrizni annak világát, társadalmát, kultúráját. Másfelől ott a sokféle új lehetőség között tétován botladozó fiatalabb nemzedék, akiket a széthullás agóniája nem tanított meg küzdeni, pláne nem is nagyon van még nekik miért. Mert a múlt már hull darabokra, de még beleszól, nehezít. Gorkij, vélhetően afféle SI-faktor hatására, lekoppintotta Csehovtól az orosz vidék tespedő, önmagába hulló, egyre dohosabb és perspektívátlanabb korrajzát, és beletöltött ABBA egy kicsi munkásmozgalmi stichet. Épp csak annyit, hogy valami hangsúly megjelenjen arra utalva is: mégis, kinek a rendszerváltása készülődik itten, no, azért nem egészen sebbel-lobbal. Csak úgy, komótosan, és főleg – távol. Itt és most, ahol a történet zajlik, még csak a recseg-ropog hangzik fel, amire mindenki riadtan figyel. A helyzet kóstolgatja őket, ők a helyzetet, és egymást. Épp olyan kisszerűen pillantanak a jövő felé, amilyen kisszerű volt az eddigi életük. Annak is, aki abban konzervatív volt, s annak is, aki valami mást akarna már, annyira, de annyira, hogy azt elmondani sem tudja. Nem hát, mert lövése sincs arról, hogy mit is akar. 
 
Lehet, hogy mégsem olyan rossz ez a darab? Nem is tudom. Hát annyira a könyökünkön jön ki. Lehet, hogy száztizenegy – épp annyi – évvel ezelőtt, az orosz századfordulón jelentett némi izgalmat, bár még ez sem biztos. Gerjesztett vitákat, sokan, főként a címben érintettek, felhorkantak, volt rendőri ejnyebejnyézés, de hát azért hátra volt még másfél évtized ahhoz, hogy történjen valami – a darabhoz hasonló – társadalmi változás az életükben. Erre csak azért térek ki, mert szokták emlegetni, nem világos, hogy miért is; tényleg maradjunk annyiban: Gorkij darabja tulajdonképpen egy olyan orvosi konzíliumhoz hasonlít, amelyben lényegében minden kóros állapot kórlapra kerül, de a végeredmény – hívni kellene egy specialistát. Mert pillanatnyilag úgy tűnik: valamennyi javallott beavatkozás sikeres lehet, eltekintve attól, hogy a beteg tutira meghal. Legyen az orosz beteg, vagy kicsit közelebb hozzánk….  
 
No, fussuk át. A családfő (Besszemjonov) eleven szobra az agresszív nyuszinak. Aki állandóan pöröl, harcban és vitában áll mindennel és mindenkivel. Van rá oka: érzékeli, hogy üressé, céltalanná válik mindaz, amit eddig épített; illetve csak karbantartott, amíg futotta rá erejéből. Mert semmit nem tett hozzá, a filléres vagyonkán kívül semmi morális, szellemi, összetartozást erősítő értéket nem állított elő, nem adott át utódainak. Legkevésbé a gyerekeinek; a fogadott fia még valamennyit megörökölt az ő valahai keménységéből, de azt is arra hasznosítja: ha kell, mindenkit – szó szerint – félreüt az útjából. Metaforával élve: az új osztály elsöpri a régit, könyörtelenül. De maradva még a családfőnél: mondtuk, harcias, ágál, az élő fába kákát ojt, hogy minél több legyen a csomó, ám valójában – retteg. Retteg önmagába nézni, mert tudja, hogy amit hiányol másokban, arról már ő is régen lemondott; s retteg annak beismerésétől, hogy nincs ebben a drámában nálánál nagyobb bűnös, sem vesztes. A felesége (Akulina Ivanovna) – ha lehet, még rosszabb. Csőd, mint anya, csőd, mint a családi tűzhely „felelőse”. Rossz, szürke, szeretetlen életet élt le a férjével, nem volt benne sok örömük, legalábbis semmi lerakódó tartalék nem jelzi annak valahai meglétét. Mindenki bizalmatlan mindenkivel szemben; csoda, hogy eddig kihúzták, együtt. A fiú (Pjotr) és a lány (Tatyána) is megpróbál lázadni, de hát arra nézvést nincs bennük minta, hogy azt miként kellene? A fiú tanul, tanulgat, félelmetes, hogy jelleme szép lassan felölti a legnagyobb ellenfél, az apa vonásait; ugyanaz a kisszerű helyben járás, ugyanaz a riadtság a jövő iránt. Ami kirántja, az a szerelem, az érzelmi vonzódás, de hát az is csak amolyan tesztoszteron-ösztöke. Úgy tűnik. A lány helyzete még ennél is rosszabb. A tipikus vidéki tanítónő, akinek se közel, se távol nem mutatkozik menekülési útvonal; menthetetlen vénkisasszony, vagy beletanul a házsártos-zsémbes mindenről-a-világ-tehet valahol akár hálás szerepkörébe, vagy megmérgezi magát. Csak annyira, persze, hogy ártson a méreg, de ne használjon; hogy legyünk ismét morbidak. Mert ki tudja: a lábadozás ön- és közsajnálata lassan talán átvezeti őt mégis az előbb említett szituációba. Aki egyszer megpróbálta, erre hangjának nem múló rekedtsége, mélysége mindenkit emlékeztet is; ha másért nem, hát ezért majd tisztelni fogják. Vagy legalábbis – kellően érdekes lesz az ötyében.  
 
Kit látunk még? Az albérlő, az elvált asszony (Jelene Nyikolajevna Krivcoca), aki már ilyen minőségében is vérforraló az öregek előtt; s aki épp a csábítás, a szabadosság eltúlzásában jelzi, hogy a fiú számára ő is zsákutca. A negatív történet két negatív ellenpólusa; furcsa, jó, de ezt kell mondanunk; a kántor (Tyetyerev), és az erdőjáró (Percsihin). Az előbbi afféle bölcs filozófusa a történetnek, sokszor csak mosoly, legfeljebb valami tőmondat kommentálja az abszurdba hajló tragikomédiát, többre nem is nagyon futná, hiszen ennyit enged az alkohol függönye. A másik karakter szintén zenész, már ami a vodkát illeti, ám szorosabb szálakkal is kapcsolódik a történethez. Két nagy esemény is történik vele, az egyik, hogy a családfő, akihez rokoni szálak fűzik, kidobja a házából, a másik pedig lányának szerelmi élete, ami őt úgy érinti – eltűnhet a majdani támasz lehetősége most még szabadon csapongó életéből. Az, hogy kidobják, kevésbé rázza meg, mint a benne rejlő öröm. Van mit kérdezni, van miért neheztelni, s van miért kijelenteni, hogy „én nem haragszom” – de hát annyira mindegy. Két negatív ellenpólus, mondtam, mert az ő karakterük azt mutatja: abból a kispolgári csődből még milyen egyéb zsákutcás lehetőségek nyílhatnak. 
 
S ha már nyíl, hát ott a nevelt fiú, Nyíl, aki a már említett öntudatos munkás jelképe, egyben a társadalom változásának hírnöke, az átrendeződés harcosa, aki majd megforgatja. Kezdetben még szerelmét (Polja), a ház addigi cselédmindenesét; az új világ üzenetéből pillanatnyilag annyit közölnek, hoznak tudomásunkra, hogy keményen kell majd dolgozni, akár napi tizenhat órát is, két dolgos kézre mindig szükség lesz, és két dolgos kéz képes eltartani két embert. Minden a kemény munkán múlik, halljuk, s hát de tényleg, hát ne szakadjon meg a családfő szíve, akinek ez mintha muzsika lenne füleinek; annyira határozott, hogy már ezért is gyűlölni kell. Ami eddig volt, nem jó, egy új kell, és az sem baj, ha ugyanolyan. Logikus. S milyen szép, amikor a darab vége felé a hit is megjelenik; a történetből már kicsit kiiratkozott apa és felesége megérkeznek a templomból, szépen kiöltözve, még tart az áhítat bennük, s csak kicsit törik meg akkor, amikor észlelik: eltűnt a sárra kitett deszka. Az öreg felháborodik, persze, szájából kiömlik az újabb adag létkáromlás – az egész jelenet szinte csak azért kellett Gorkijnak, hogy megmutassa Isten hiányát is abból a képmutató életből. Az is zsákutca. 
 
Mint ahogy ez a darab is. Rossz. Igen, a társadalmak változni szoktak. Igen, az egymást követő nemzedékek között nem mindig szoros a kohézió, nem mindig akarnak úgy élni, ahogyan elődeik tették. Igen, a lélektelen élet nem hoz létre – még változásaiban sem – azonnali, lélekkel teli életlehetőségeket. Így van. És? És. És akkor belép a színpadra Bezerédi Zoltán (Besszemjonov), s mi azonnal a családi tűzfészek sűrüjébe kerülünk. Megzabolázhatatlan indulat, fékevesztett pör az élet ellen, megannyi vádirat minden pillanatban, egy kisszerűség annyira nagyszerű ábrázolása, hogy kit érdekel már a történet maga? Csatlakozik Szirtes Ági (Akulina Ivanovna), és mi kezdünk hátradőlni, élvezni azt a csodát, amit a világ más helyein is színháznak neveznek, de azért részükről ez túlzás. Mert hát hol van nekik egy ilyen Bezerédiük, egy ilyen Szirtes Ágijuk, vagy egy ilyen Fullajtár Andreájuk (Tatyána)? Az a széthasíthatatlan keserűség, az a minden akár csak elképzelt jót megfutamító melankólia, az a sivárság, demilyenjónekemittsírni, ugye? Majd befut Bán János (Percsihin), hogy elbeszélje újabb folytatását a madarak életéből vett megfigyeléseinek, és meghallgassa azt Máté Gábor (Tyetyerev), már ha azt a mámort sztorihallgatásnak lehet nevezni. Amiből azért kizökken, ha mikor színre lép Pálmai Anna (Polja), a szépség és fiatalság, őt nézve Tyetyerevben moccan valami a régi önmagából, bármennyire is bosszantja ez a lányt. Mert hát bosszantja, még ha rá is kérdez, forszírozza, utálatos ez a nézés, de hát valahol jól eső borzongás fut végig tőle; magabiztosabban röpül az ember lánya Ötvös András (Nyíl) karjaiba. Akiben ettől még inkább horgad a holnapra megforgatni vágya; még Kocsis Gergely (Pjotr) is felfog abból annyit, amennyi Rezes Judit (Krivcoca) érzéki ölének megtalálásához éppen elegendő.  
 
Szóval itt van egy rossz – jó, legyünk szelídebbek – egyre avulóbb, egyre unalmasabb, egyre szájbarágósabb darab, per pillanat a Katonában, de hát itt kóborol már száztizenegy éve a világ színpadain, és működik. Mi az, hogy. Nagyon is. Mert a színház egyik nagy de megtévesztő csodája az, hogy a rossz darabok is észbontóan jól tudnak működni benne. Főleg, ha Zsámbéki Gábor rendezi össze hozzá a valót.  
 
 
 
 
 
Kettőspont – AEGON-est a Katonában: Kispolgárok
 
Eszéki Erzsébet Kettőspont-sorozata a Kispolgárokkal folytatódik május 24-én 19 órakor, a Katona József Színházban. Házigazda: Fullajtár Andrea. Segítői a játékban: Pálmai Anna, Ötvös András. Zene: Dés László – szaxofon, Dés András – ütőhangszerek. Tánc: Horváth Zsófia, Rózsahegyi Orsolya, Grecsó Zoltán, Tókos Attila. Vendégek: Grecsó Krisztián – író, Török Ferenc – filmrendező. 
 
Aki látta a sorozat első kettő, a Cigányok és A filozófus című előadáshoz kapcsolódó estjét, az tudja: a Kettőspont – AEGON-est a Katonában élvezetes, gondolatébresztő művészeti összjátékot nyújt egyetlen alkalomra. Kihagyhatatlan tehát, mert bár sorozatról van szó, egyetlen estből sincs ismétlés. A Kettőspont – Eszéki Erzsébet koncepciója szerint – más szemszögből, más művészeti ágakkal közelíti meg egy „katonás” produkció kiragadott témáját vagy jelenetét. Szabad, akár szokatlan művészeti képzettársításokkal. A kiindulópont ezúttal a Kispolgárok, illetve Zsámbéki Gábor rendezésében a sokrétű, izgalmas előadás egyik fő mozzanata: a nemzedékek együttélése. Értjük-e egymást? Átadható-e a tudás, a tapasztalat? Mit jelent a folytonosság? Saját identitásunk kialakításához miért fontos a gyökereink megismerése? 
 
„A május 24-i esten másképp közelítünk mindehhez, erre az alkalomra készülő tánccal, ehhez választott irodalmi művekkel és mai, élő zenével – ezúttal Fullajtár Andrea vezetésével” – olvashatjuk a beharangozóban.