Színházak

Előadások

Gyerekszíndarabok

Társulatok

Táncelőadások

Egy végtelen játszma tét nélkül
|
Ez a Redl nem a mi Redlünk, de jobb
Általában a színházak ünnepnapjain, vagy egyéb, nézőtoborzó akciókon invitálnak bennünket a kulisszák mögé, a jelmeztárba, vagy – mint most – a színpadi gépterembe.
A Nemzeti Színházban ott, a színpad alatt nézhetjük végig Osborne darabját (Hazafit nekünk), működés közben láthatjuk az emelő berendezéseket, ez olykor nem kis bosszúságot okoz, hiszen néhány jelenet, vagy egy-egy arckifejezés takarásba kerül; marad a következtetés. Ezt itt, bevezetőnkben is szögezzük le, mert arról, hogy mit fogunk látni, a darab első perceiben értesülünk, nagyon nyomatékosan. Aki ezt elmulasztja, vagy egyszerűen rossz szögben ül, annak jó esetben is később, vagy későn esik le a tantusz.
 
Fotó: Horváth Judit
Fotó: Horváth Judit
Nem más, hanem gyökeresen eltérő a színrevitel koncepciója Szabó István filmjénél. Erről kénytelenek vagyunk beszélni, vélhetően a világ más pontjain is így vannak ezzel a recenzensek, mert hát az a mozi meglehetősen szép világkarriert futott be, megérdemelten; s az is Osborne darabja alapján készült. Részben, válik világossá, amikor visszakeressük az akkori színlapot, mert ráfrissülnek emlékeink arra, arról, hogy Dobai Péter legkevesebb három forrást használt a forgatókönyv megírásához. Ez így korrekt, viszont meg kell említenünk, hiszen emlékeinket, Redl ezredes történetét, nagyban meghatározza az a történet – s ezért több szempontból is idegenkedve nézzük most a darabot, Alföldi Róbert – előlegezzük meg – zseniális rendezését. Idegenkedve, mert amíg a film egy többszörös másság komplexitását emelte középpontba, sőt, a politikai vonal erősítése a személyiség egyéb jellegzetessége miatti áldozattá válást sugallta, addig a darab nagyon nyers, nagyon pőre karaktert helyez középpontba. Aki iránt, ha érzünk is rokonszenvet, mert, hát felébred ez, semmiképp sem egy tőrbe csalt, ártatlan, „felhasznált” ember drámája miatt.  
 
Fotó: Horváth Judit
Fotó: Horváth Judit
No de nézzük, innen, együtt a darabot. Talán még sincs igazam….
Az első pillanatok, percek, mint említettem, roppant fontosak. (És, mint említettem, a nézők mintegy harmadának nagyon oda kell figyelnie ahhoz, hogy lássák is annak minden pillanatát. Kár). Már a színpadi tér lényege is világossá válik, akár nagyon triviálisnak is mondhatjuk, ha képesek vagyunk elvonatkoztatni, mi, civilek, annak meghökkentő újszerűségétől. Sűrü sorokban állnak egymás mellett a színpaddeszkákat emelő oszlopok, ami, ha akarom, színházi blikkfang; nehezebben jön át, hogy ennél hitelesebb tér nem is nagyon található ki. Megszoktuk, hogy a színház ott, a világot jelentő deszkákon létezik, sőt, a világ is általában ott, egy álságosabb helyzetben működik velünk és körülöttünk; ahhoz, ami valóságos, le kell ereszkedni a mélybe. Ott kell szétnézni, ahol a dolgok alakulnak, eldőlnek, rendeződnek; alulnézetben kell néznünk és megismernünk a történelmet, az élethelyzeteket, mindazt, amit fentebb, nyílt terepen már titkolni igyekszünk. Mondom, szinte triviális, és talán nem is nagyon ül, azonnal. Az első percek dialógusa kicsit könnyebb, bár az sem annyira. Két fiatal kadét diskurál, egyikük párbajsegédként, másikuk a párbaj egyik résztvevőjeként érkezett ide, az eldugott helyszínre. Beszélgetnek, tulajdonképpen közömbös dolgokról, sorsról, jelenről, álmokról, két „kemény” férfi, akik azért még inkább nagyra nőtt kamaszok; a dialógus lassan válik érdekessé, izgalmassá, egyszer csak felfigyelünk arra, hogy egyre több a hallgatás, a csönd két szó között, egyre több a kitérő válasz, a tűnődés, a beszélgetésben már lassan átveszi a szerepet a csönd ritmikája, a hangsúlyok változása, hallunk még mondatokat, de mindketten már valami egészen másról beszélgetnek. Méregetik egymást; majd kapunk egy újabb „triviális” jelzést is erről, az egyik kadét tüzet ad a másiknak, a mozdulat közben a két kéz egy villanásnyi idővel tovább pihen egymáson, itt valami megtörténik, hogy ez majd egyikük sorsát végérvényessé tegye. 
 
Mert a másik – meghal abban a párbajban. 
 
Fotó: Horváth Judit
Fotó: Horváth Judit
Itt robban szét a fiatal Alfred Redl élete, változik meg, végérvényesen és visszavonhatatlanul. Ugyanis az a néhány perc mindent megadott, és mindent el is vett tőle. Egyértelmű választ kap addig talán önmagának sem bevallott, nem elfogadott vonzalmára, érzelmi identitásának lényegére, ha úgy tetszik, az első szerelem teljesedik ki benne, hogy aztán azt néhány perc múlva el is veszítse. Mert a másik ember meghal, s ő ott marad egy beteljesületlen szerelemmel. Nagyon mélyen meg kell értenünk, el kell fogadnunk ezt a pillanatot, a maga teljes körű romantikájával, mert enélkül semmit sem értünk meg a darab további történéseiből. Nem kicsit, hanem erősen ellép ez a koncepció a megszokottnál; nem arra ösztönöz bennünket, nézőket, hogy megértsük és elfogadjuk a másságok életének nehéz, sőt, reménytelen helyzetét egy kirekesztő, homofób, de még az elfogadásban is lekezelőbb társadalomban, kapcsolatrendszerben; hanem el kell fogadnunk azt a lényegében normális kiindulópontot, hogy valaki ott és akkor az élet iránti teljes érdeklődését elveszítette; minden, ami még csak ezután jön, számára már csak valamilyen – mikor milyen – játszma, azok egyetlen közös vonásával: tét nélküliek. Nos, ez az alaptétel, lehet, hogy tévedek, de akkor a darabfölfogás, a színészvezetés kifejezetten rossz. Ha nem tévedek, akkor minden – a legapróbb pillanat is – nagyon pontosan illeszkedő darabkája egy keserű, cinikus, minden illúzióval leszámoló életfelfogásnak, amelyben egyetlen „pozitív” szál fedezhető fel: a bosszúállás. És hát az sem olyan szívderítő, mint tudjuk. Mellékesen pedig kirajzolódik előttünk egy álszent, hazug, végtelenül cinikus világ rajzolata, amely ott, a mélyben szépen, sorra lelepleződik; felmentést ugyan nem adhat Redl életvitelére, de a legjobb kérdést azért megfogalmazza számunkra: miért és hová is kellene beilleszkedni, mégis, mennyivel vagytok ti erkölcsösebbek, morálisan topon lévőbbek, mint én? 
 
Fotó: Horváth Judit
Fotó: Horváth Judit
László Zsolt (Redl) alakításából számomra minden út a fenti képlethez vezet. Az elején egy önmaga belső mélységeit faggató fiatalembert látunk, aki a szemünk láttára öregszik meg (de jó, hogy ezt sminkben is megkapjuk), aki valóban a szerelmet veszíti el, ezt világosan felmérhetjük későbbi homoszexuális kapcsolataiból. Használja azt, kell a nemiség, a test élvezete, de a lélek kielégületlen marad; üressége miatt sebezhetőbbé is válik, persze, ám annyira sohasem, hogy ne legyen kötelességtudó katona. Amikor végül be tudja szervezni az orosz titkosszolgálat, még akkor sem egyértelmű, hogy ki akasztja a másikat horogra? Elhihető szituáció az, hogy valakire tíz évig vadásznak, ám csak akkor tudják behálózni, amikor ez az ő későbbi terveibe is illeszkedni látszik? Amikor egyébként is kezdi már fizikailag is unni az életet, elkapja a klimax, hogy ezt férfi, vagy női irányultságúnak tekintsük, válaszolja meg valaki nálam járatosabb, amúgy mindegy; innen és onnan hallgatva is pompás monológot kapunk László Zsolttól, illetve hát Osborne-től, arról, hogy amikor már nem bírja a testünk, akkor jobb befejezni. Megereszkedünk, egy püffedt zsírdarab lesz a seggünk, mindig ott végezzük, fakad ki, és újra megérezzük azt a szekunder teret, amelyben a szavak közötti csöndek, hangsúlyok, a lélegzetvételek zörejei egy egészen más tartalmú monológot közvetítenek. Amely ugyanarról szól, természetesen, mégis annak sokkal fontosabb dimenzióiról. Gáspár Sándor (Oblenszkij) ugyan később lép színre, beszervezőként, de az ő karaktere zárja le, teszi teljessé a kettős világ képét. Hogy fantasztikus színész, miként László is, ha nem mondtam volna, az világos; ne is erről beszéljünk. Hanem hát arról, ahogyan egyszerre teszi kétségtelenné és kétségessé az úgymond hagyományos testi kapcsolatok értékét; lefokozza azt a nyers, szinte állati ösztönelemmé, a szexus a hedonizmus kelléke, s hangozzék bármilyen egészségesen is, mégsem jelent sokat. Ezt Gáspár is sejti, érezhetően megrendül attól, amit felfog Redl érzelmi ürességének eredőjéből, tényleg zseniálisan közvetíti le, még azzal is megfejelve, hogy sejteti, visszaigazolja gyanúnkat a végül sikeres beszervezés valódi körülményeiről. Sejteti, de hát a darab erről szól – végtelen sejtetések egyfelől, tökéletes lecsupaszítás másfelől, ott, a helyzetek mélyében. 
 
Ahol azért kell valamilyen konkrét történet is, persze, s ebben minden szereplő kifogástalan. Szatory Dávid négy szerepben is felvillantja Redl érzelmi világának tükörképét, pompás, hogy a legfontosabb hangsúlyok ritmusát ez a hasonlóság teszi kegyetlenül pontossá. Stohl András (von Kupfer) logikusan villantja fel a kétféleképpen hamis és hamis világ mellékszereplőjét, aki tulajdonképpen tudtán kívül lett Redl életének (és egy kicsit a történelemnek is) alakítója, szándékainak okozója. Kulka János (von Epp báró) – játék a játékban, része a történetnek, de külön kis egészként is élvezhető. Ez, persze, túlzás, hiszen a valóság minden részlete, mondhatni, az ő bálján bomlik ki, hasadnak szét az álarcok, s mégis: az a nagyvonalú alakítás, amit ekkor ad Kulka, akár önmagában, egészként is hitelesítené ezt a jelenetet. Némiképp ez is a cél, egy lehetséges dimenzió kereteit kapjuk abból a helyzetből, ahová Redl juthatna, amennyiben legyőzi annak súlyát, amit hiányként hordoz, és vállalja, fonákjára fordítja azt a cinizmust, amellyel Kulka – illetve hát von Epp – rendezte be, töltötte ki saját élete hiátusait. S ennyi, de hát mindenki jó, szépen hozza azokat a visszhangokat, amelyek szükségesek a történet ilyetén megértéséhez. A legjobb, persze, ismét Alföldi – de hát ezt már megszokhattuk. Milyen jó, hogy azért annyira nem lehet. 
TOR
2012.05.29
|
Új hozzászólás
Név: E-mail:
Hozzászólás:
Ismételd meg:


2014. szeptember 3., szerda

Hilda
2014. szeptember 6-án ismét MOZIÉJSZAKA lesz a CORVINBAN. Erre az alkalomra a szokásokhoz híven egy karszalag elegendő a belépéshez, amivel este 6-tól reggelig lehet mozizni „látástól-vakulásig”.
Visszatértem
Orbán János Dénes
(Főtér)
Ugyanúgy vallom azt, hogy az irodalomnak inkább a kacagásról, az érzelmekről és az érzékiségről kell szólnia, mint a gondolatiságról.
1
1
Csóborok a tó mellől
Unger Tamás
(Borrajongó)
A koncepció: üde, ropogós, jó ivású borokat készíteni több mint korrekt áron, és helyben, palackosan vagy lédig túladni rajtuk.
Tagok: túl az 1 millión
Copyright © 2012
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.