Komolyan. A várakozás feszültsége bennünk nagyjából a könyv első negyven oldala alatt elillan, ezen belül konkrétan behal akkor, amikor az aktív rendőr és az exzsaru tizennyolc oldalon keresztül, ami színházban két megfelelően hatásvadász színésszel akár egyfelvonásosnak is elmenne, szóval hosszú-hosszú ideig rágják a gittet. Egy lehetséges gyilkosság elkövetési módjának valamennyi verzióját átbeszélik, mint a trehány gyerek, aki megkérdezi az édesapjától: mondja, erről jön a vonat, vagy arról? S miközben mindkét irányba mutat egyet, „diszkréten” megtörli csöpögő orrát kabátja ujjával. Esetboncnok rendőreink dialógusa közben is kiderül, hiába derítik fel az elkövetés körülményeit, törvényes eszköz (avagy zsebkendő) híján az eset felderítetlen marad.
 
A nyomozás ettől még beindul, de nagyjából olyan sebességgel, mint a fent említett dialógus. Jönnek-mennek az emberek, túl sok a véletlen; a kötetből, igaz, megtudjuk, hogy az csupán Isten anonimitásának jelzése; ettől függetlenül is túl sok van belőle. Hogy a tulajdonképpeni bizonyíték, amitől megmozdul a cselekmény, lényegében elkezdődik maga a történet, egy véletlen eredménye. Egy piszok nagy városban pont ahhoz a magánnyomozóhoz kerül egy kazetta, aki annak egyik szereplőjét nem csak látja, de ki is szúrja egy sportcsarnok nézői között, miközben gyilkossági ügyben végez előzetes nyomozást, egészen más személyekkel szemben. S ez csak három; de akár tucatnyi véletlent is felsorolhatnánk, gondolván arra is: a történetben, amely többek között arról szól, hogyan tűnnek el az aljas szenvedélyeknek kiszolgáltatott gyerekek és/vagy tapasztaltabb fiatalkorúak néhány hét, esetleg hónap alatt az utcáról, nos, a mi nyomozónk nem csak megtalál fél évvel később egy dörzsölt utcagyereket, hanem ráadásul az még be is segít neki. Nem egyedül; a történetben az a csodálatos, hogy a mi Scudderünk néhány nap alatt borzasztó sok nyomra, elvarratlan szálra bukkan olyan történetben, ahol a rendőrségben fél évvel korábban még csak a gyanú fuvallata sem ébredt fel. Persze, érthető; annak a piszok nagy városnak a rendőrsége legfeljebb akkor mozgatja az agyát, ha egy exzsaru betéved hozzájuk; na, vele órákig beszélgetnek kész örömmel egy lehetséges gyilkosságról, és arról, hogy azt, sajnos, nem lehet bizonyítani. 
 
Matt Scudder el- és belefárad. Kedvencünk a könyv végén nem csak saját kezűleg szolgáltat igazságot, hanem a cselekmény után elmegy a hajnali misére, és – anélkül, hogy különösebben hinne Istenben - olyat tesz, amit addig soha: áldozni járul a pap elé. Itt érezhető végképp a fáradtság. Ez nem személyes, nem kell ahhoz hivőnek lenni, hogy az ember abból induljon ki: vannak olyan normák, amelyeket be kell tartani. Az még esetleg elfogadható, ha egy bűnöst – elégtelen tárgyi, de épp elég verbális bizonyíték alapján – a bűn borzasztó súlya miatt nem engedünk futni. Ám utána ezt a tettet még itt, a földi létben mintegy elfogadtatjuk és megdicsértetjük Istennel; nos, ez nem ildomos gondolkodás. Viszont meglehetősen fáradt. 
 
De miért is rugózok én egy krimi fölött ennyi ideig? Elég lenne annyit írni: Block új krimije nem túl jó, sőt, meglehetősen unalmasan moralizáló; kár volt, de talán a következő. Majd jobb lesz. Elég lenne ennyit írni, meglehet, de itt van az a pont, amikor szóvá tennék valami általános ellenérzést az egyébként nagyszerű kiadók életmű-vállalkozásaival szemben. Hogy nem kellene erre kifejezetten törekedni. Addig rendben van, hogy kiváló írók jobbnál jobb könyvei maradtak ismeretlenek előttünk a „szocialista kultúráért” évei alatt; és most, húsz-harminc-negyven év késéssel valamennyi megérkezik hozzánk. Átélhetjük azt, amit az amerikai, vagy angol olvasóközönség élt át sok évtizeddel korábban: örömmel fogadhatta egy pályakezdő író berobbanását, izgalommal várhatta az újabb és újabb köteteket, gyarapodott a sor, s közben ki is jelzett az olvasói értékítélet mutatója. Az egyre szaporodó életmű elérte a csúcsot, a szerzőnek újabb figurákat, egyre érdekesebb történeteket kellett kitalálnia ahhoz, hogy ott maradhasson; majd törvényszerűen elkezdett csökkenni az a népszerűség. Mert egészen egyszerűen nem lehet mindig megfelelni a csúcsnak, különösen nem a lektűr műfajában; ez még Agathe Christienek sem sikerült, vagy a műfaj határait feszegető Simenonnak; és Chandler, vagy Hammett is legfeljebb azért tűnik győztesnek (mellesleg azok is, utcahosszal), mert – finoman szólva – nem írták túl magukat. Érezték: hol az ennyi. 
 
Csak ennyit mondanék, többet beszélvén a kelleténél. Hogy kiadóinknak is talán éreznie kellene ugyanezt. Nem kell feltétlenül törekedni az életmű-kiadásra; mindenki pontosan tudja, mikor fárad el egy szerző, mikor és miért válik unalmassá, porossá, idejét múlttá a történet, mikor lassul le annak figurája, mikor nem tekinthető korántsem írói erénynek az, amit a fülszöveg így fogalmaz: „a főhős öregedő, személyiségfejlődésen keresztülmenő figuraként jelenik meg”. Nos, talán egyedül vagyok vele, de ha én ilyesmire vágyom, akkor leveszem a polcról Dosztojevszkijt. Vagy, tekintettel a melegre, megtekintem videón a Nincs bocsánatot, benne a személyiségfejlődésen keresztül menő Clint Eastwooddal, és az öregedő, de egyre makacsabb Gene Hackmannal. És nem igazán vagyok kíváncsi egy olyan könyvre, amelynek a főszereplője hasonlít Gene Hackmannra, ezt a poént majd minden szereplő lelövi, és a szerzője is emlékeztet arra az íróra, akit évekkel ezelőtt megszerettem, de akit e kötet után – már nem annyira. S ki tudja, milyen elvárásokkal nyitom fel az életmű újabb darabját? Ezt még becsülettel végigolvastam – de lehet, legközelebb inkább elmegyek egy AALB gyülekezetbe.