A Police még az igen változatos new wave színtéren is bizarr társaságnak számított: a CIA egyik alapítójának fiaként a Közel-Keleten felnőtt Stewart Copeland a Curved Air nevű progresszív rock zenekarból érkezett, a newcastle-i tanárember Gordon Sumner (becenevén: Sting) a dzsessz felől, a náluk csaknem egy évtizeddel öregebb – 1942-es évjáratú – Andy Summers (született: Somers) pedig már a Soft Machine és az Eric Burdon-féle Animals 1968-as felállásában is játszott. 1977-ben koszos londoni punkklubokból indították közös karrierjüket, de Copeland fergeteges dobolása, Summer izgalmas textúrái, Sting jellegzetes énekhangja és frontemberi-dalszerzői-szövegírói kvalitásai – no meg Copeland fivéreinek ügyes menedzsmentje – két éven belül a slágerlisták csúcsára juttatták a fehér rockzenét reggae elemekkel keverő egyenszőkített triót.
A mind kereskedelmi, mind művészi szempontból perfekt életművet alkotó együttes pályája csúcsán állt le: az ötödik stúdióalbum, az 1983-as Synchronicity tizenvalahány millió példányban fogyott (az amerikai listákat például négy hónapon át vezette), és slágereivel a Police pop- és rockzenekar kategóriában egyaránt elnyerte a Grammy-díjat (az Every Breath You Take ráadásul még Az Év Dala is lett). A trió hivatalosan soha nem jelentette be feloszlását, de az 1984 márciusában záruló Synchronicity Tour után már csak az Amnesty International 1986-os A Conspiracy Of Hope nevű utazó fesztiváljának három állomásán játszott egy-egy félórás programot, továbbá Sting 1992-es esküvőjén és a 2003-as Rock And Roll Hall Of Fame gálán két-három számot. Az ígéretesen induló szólókarrierjét a kilencvenes évek közepe óta felemás produkciókkal folytató Sting, a főleg filmzenéket komponáló Copeland és az inkább dzsessz felé orientálódó Summers a zenekar születésének harmincadik évfordulójára azonban sikeresen elhárítottak minden akadályt az újjáalakulás útjából, és meghirdették a mintegy száz állomásos Police-világturnét, melyre pillanatok alatt elkapkodták a jegyeket a nosztalgiázni kívánó régi rajongók és azok, akik a fénykorában nem láthatták élőben a new wave legsikeresebb rockzenekarát.
A bécsi koncert minden lacafacázás nélkül kezdődik: Stewart Copeland rácsap a színpad hátterében felemelkedő óriási gongra, a jobbról besétáló Andy Summers elkezdi pengetni Message In A Bottle riffjét, majd balról megérkezik Sting, és néhány pillanat múlva már együtt játszik a Police. „Servus Wien!” – köszön németül a frontember, de ezt a turné európai szakaszának legkeletibb koncertjére összesereglett egyéb nációk is tökéletesen értik. Stingen ujjatlan fehér póló, amin itt-ott fura piros pöttyök, mintha az öltözőben verekedett volna (a régi szép időkben előfordult ilyesmi). A nyakában egy iszonyatosan lehasznált látványt nyújtó ütött-kopott basszusgitár, aminek még a szíján egy Fender kitűző virít. A makulátlan inget viselő Andy is Fendert penget, de nem a Police-időkben védjegyévé vált Telecastert, hanem egy piros Stratocastert (az ő South Park-os gitárszíján „Oh my God, they killed Kenny!” felirat olvasható). A szemüveges Stewarton sötét póló, az újdonságot nála egy fejpánt és egy fejmikrofon jelenti (az előbbi az utóbbi miatt, nehéz miatta törülközni).
A nyitó Message In A Bottle-t a Police szupersztár korszakának legdögösebb rockslágere, Synchronicity II követi, ahogy Sting 2006-os koncertjein is (a hasonlóan tempós egyes számú Synchronicity, ami az azonos című album turnéjának nyitódala volt, sajnos nem került be a 2007-es programba). A színpad fölötti óriás képernyők is beindulnak, előbb a Sychnronicity lemezborítóján a három zenészt jelképező kék-sárga-piros színek kavarognak, majd a későbbiekben a tagok akcióit követheti nyomon közönség a kivetítőkön. „Sing mit mir bitte, alles!” – kéri továbbra is németül Sting a két basszushangra építkező Walking On The Moon előtt, és meg is kapja, amit akar. Ezután a 1980-as Zenyatta Mondatta albumról következik zsinórban négy szerzemény. A dub-reggae ihletésű Voices Inside My Head a végére átmegy a When The World Is Running Down You Make The Best Of What's Still Around hajszájába (ez már a 2006-os Sting-turnén is így volt), és ekkorra már sejthető, hogy a Police 2007-es élő megszólalásának fő zenei újdonságát Andy Summers szólózgatása fogja jelenteni, amint ez a Don't Stand So Close To Me-t követő Driven To Tears alatt – amikor a frontember kivonul pengetni a bal szélre, hogy átadja a színpadot gitárosának – már bizonyossággá is válik. A Ray Charles-féle Hit The Road Jack szövegrészletével megspékelt Hole In My Life után Andy a Startocastert lecseréli arra bizonyos ütött kopott Telecasterre, és ekkor válik igazán autentikussá a klasszikus Police-hangzás. A Truth Hurts Everybody sajnos lassabb – „stingesített” – verzióban szólal meg, de az Every Little Thing She Does Is Magic élesebb hangzást kap.
A Wrapped Around Your Fingerhez ismét felemelkedik a színpad hátterében a gongot, üstdobokat és még tucatnyi ilyen-olyan csilingelő ütőhangszert felsorakoztató dobogó, amire a prog-rockos múltját vigyorogva felidéző Stewart a közönség nagy üdvrivalgása közepette felmegy csapkodni a dal elején, majd a dobcucc mögött teljesített középrész után még egyszer, xilofonozni a végén (a programban még kétszer fordul elő hasonló, és ezek alatt a számok alatt felvételről megy némi kisegítő zenei alap is). A De Do Do Do De Da Da Da közönségénekeltetését követő Invisible Sun alatt képernyőre vetített harmadik világbeli gyermekarcok láttán annak is nyilvánvalóvá válik a U2-párhuzam, aki Bono szövegeiben és ó-ó-ó vokáljaiban, no meg The Edge gitározásában nem vette volna észre az egészen nyilvánvaló Police-hatásokat (épp az észak-ír helyzet ihlette Invisible Sun volt az a dal, melyet 1986-ban az utolsó Police-koncert legvégén Bonóval közösen adtak elő Stingék, majd hangszereiket a rögtön utánuk fellépő U2 tagjainak átadva jelképesen rájuk testálták a szupersztár zenekar státuszát is). Sting a Walking In Your Footstepset pánsíppal kezdi, és a dal első felében Stewart megint hátramegy, hogy megfelelően egzotikus dzsungelkörítést adjon a dalhoz, melyet a fenti képernyőkön lépegető dinoszauruszcsontvázak kísérnek. A 80 perces főblokkot a Can't Stand Losing You zárja, melynek közepén ott a Reggatta de Blanc instrumentális témája, mint a régi turnékon.
A mintegy félórányi ráadás a Roxanne-nal indul (ez általában a főblokk záródala szokott lenni, de most átcsúszott), majd a King Of Painben Stewart ismét letesztelheti, hogy az ütőhangszeres dobogóról leszaladva épp időben vissza tud-e ülni a dobszerkó mögé. Az eredeti fejhangnál jóval mélyebben énekelt So Lonely alatt Sting a „welcome to this one-man show” sort a „welcome to The Andy Summers Show”-ra cseréli, majd a dal vége felé Stewart Copeland nevével is megteszi ugyanezt. A legnagyobb popsláger, az Every Breath You Take is előkerül, de szerencsére nem ez az utolsó szám: Andy a helyén marad, Stewart lerohan a színpad elejére, majd mikor látja, hogy Sting visszajön, visszamászik a helyére, és a trió a legelső album legelső dalával, az 1978-as Outlandos d’Amourt nyitó Next To You-val búcsúzik, ami alatt a kivetítőkön régi fekete-fehér képek villóznak a tagokról. Aztán közös meghajlás a tapsviharban, danke schön és auf Wiedersehen.
A setlistet tanulmányozva kiderül, hogy mire az Észak-Amerikában indult turné Európába ért, sajnos kiestek a repertoárból a Spirits In The Material World, Murder By Numbers és The Bed’s Too Big Without You című dalok (így az 1979-es Reggatta de Blanc és az 1981-es Ghost In The Machine albumokat csak két-három szerzemény képviseli, míg a többit átlagosan öt), viszont bekerült a programba a Hole In My Life (ezzel az első albumról beválogatott dalok száma hatra nőtt, de emiatt nem lehet panasz). A zenészek öregebbek, Copeland már nem olyan elképesztően penge dobos, Summers túl sokat szólózik az eredeti arányok rovására, Sting mai énje is lehúz néhány számot, de a csupasz triófelállás működőképes és kifejezetten élvezetes, és a 25-30 éves dalok zsenialitása tökéletesen átjön az eredeti előadók 2007-es interpretációjában is – az életmű sértetlen.
koncertfotók: Csorba Gábor
szöveg: