Az izlandi lányok korán kezdik. Björk Gudmundsdóttir 11 és fél évesen, 1977-ben adta ki első nagylemezét, de az 1977-ben született – apai ágon olasz származású – Emilíana Torrini Davídsdóttir is csak 17 volt, amikor sztárrá lett hazájában. Spoon nevű együttesének albumával és két – zömében feldolgozásokat tartalmazó – szólólemezével (Croucie d’ou la – 1995, Merman – 1996), illetve a GusGus debütáló albumának két legszebb dalával (Why?, Is Jesus Your Pal?) a háta mögött 1999-ben lépett ki a nemzetközi színtérre: a Björköt is futtató londoni One Little Indian kiadónál a Tears For Fears-frontember Roland Orzabal produceri segédletével készített Love In The Time Of Science az ezredforduló egyik kiemelkedő női poplemeze volt, de mégsem sikerült a várt kereskedelmi sikert elérnie a csodálatos énekhangú, bájos akcentusú, szeplős szépségnek. Szar idők jöttek, lemezcége kirúgta, egy közlekedési balesetben elvesztette a szerelmét, sőt egyszer brutálisan össze is verték a nyílt utcán a huligánok, de ez a törékeny kis nő talpra állt, és Dan Carey multiinstrumentalista-producerrel közösen – a Kylie-nak lepasszolt elektro-pop világsláger mellett – két remekbe szabott, intim, akusztikus dominanciájú albumot írt és rögzített. A Fisherman’s Woman szomorkás folklemez volt, de a 2008 őszén megjelent folytatás, a jóval változatosabb Me And Armini már vidám popdalokat is bőven tartalmazott.

A 2009-es európai turné legkeletibb állomásán, a bécsi Szene szőnyegekkel és állólámpákkal otthonossá varázsolt színpadán Emilíana Torrini németül konferál, kicsit töri, de azonnal elbűvöli vele a közönséget: „Köszönöm, hogy itt lehetek, nagyon szép itt.” Az új album Fireheads című nyitódalával indul a műsor, a virágos nyári ruhát és magas sarkú cipellőt viselő énekesnő két oldalán egy-egy gitáros, egy szemüveges geek és egy hosszú göndör hajú kalapos hippi, hátul pedig egy szemüveges dobos szintén fejfedővel meg egy afrofrizurás billentyűs, sőt ebben a számban – meg még később néhányban – a gitártechnikus srác is beugrik basszusozni. „Ez volt a mi Bon Jovi-dalunk” – ironizál utána az énekesnő azon, hogy a Fireheads emilíanás mércével ez már szinte power ballad. „Most pedig egy kis összeállítás következik a Fisherman’s Woman albumról.” Négy szám jön egymás után a 2005-ös korongról, a három kislemezdal (Heartstopper, Sunnyroad, Lifesaver – ez utóbbi tiszta Suzanne Vega) és közéjük keverve a Today Has Been OK, ami alatt nincs is dob, a billentyűs meg xilofonozik. Szomorú dalok, de Emilíana vidám konferanszokkal ellenpontozza őket. „A ruhám mindjárt szétrobban, olyan sokat eszem a turnén. Tulajdonképpen már két helyen ki is szakadt: mielőtt feljöttem a színpadra, és fel akartam venni a cipőmet, akkor krrrrrrrr… Egy kedves hölgy gyorsan megcsinálta, hogy rendben legyen. A turné előtti napon döbbentem rá, hogy basszus, sokat ettem, és keresni kell valamit, ami rám megy. És az egész turnén ez a ruha van rajtam.” 

A 2005-ös albumról felidézett dalok után elkezdődik a Me And Armini igazi lemezbemutatója: zsinórban kilenc új szám. A kétperces Hold Heartban csak két akusztikus gitár kíséri Emilíanát, aki utána újra beszél: „Azért beszélek, mert muszáj… Nem lehet egy bulin olyan, hogy csend van, ezért muszáj beszélnem.” Aztán belezavarodik a németbe, és inkább angolra váltva folytatja a konferálást: „A következő dalt olyan emberek inspirálták, akik elég bátrak boldogok lenni. Bizony sok bátorság kell ahhoz, hogy az ember boldogan élje az életét.” A Big Jumps kislemedal jön, egy boldog dal, kis folk-pop gyöngyszem, sok „du-du-dú” vokállal a végén. „Ez az ember itt hátul, a dobos, Siggi, az egyik legkedvesebb barátom már tíz éve. És most morgolódik: nem volt ez túl lassú? Oké, egy kicsit talán. Mintha emiatt most újra kellene játszanunk!” Siggi, a dobos vigyorog. Sigtryggur Baldursson az izlandi rock legendás figurája: már Björk nyolcvanas évekbeli zenekarainak, a KUKL-nak és az abból kinőtt Sugarcubesnak is alapító tagja volt, közreműködött a GusGus This Is Normal című második albumán, és Emilíana 1999-es lemezén is feltűnt néhány számban társszerzőként és dobosként. 

A Ha Ha címével ellentétben újra egy sötétebb darab, majd jön a hat és fél perces Birds, közepén egy nagy pszichedelikus elszállással, ami alatt még az énekesnő is hátramegy az egyik szintetizátorhoz. Félperces taps. „Köszönöm, nagyon kedvesek vagytok, öröm itt játszani. Fura, mert legutóbbi alkalommal hamutálak meg üvegek röpködtek felénk... Nem is, csak viccelek. Drámai akarok lenni.” A Me And Armini album két nagy slágerszáma jön, a Jungle Drum sivító szintieffektekkel spkékelt kétperces rockabilly ugrabugrája, ami alatt a mikrofonba kapaszkodó énekesnő szaporán emelgeti lábacskáit („a szívem úgy ver, mint egy dzsungeldob, raka-taka-ta-kong-ko-taka-raka-tong-tong”), majd a címadó reggae-pop dal, mely Emilíana bevallása szerint egy részeg éjszakán született, mikor egy megszállott nőszemély szelleme szállta meg („Ültem a stúdióban a viszkimmel, és ő belebújt a viszkimbe, onnan meg belém, és ő énekelte a dalt. A ribanc!”). 

Ismét halk és szomorú dal jön, a Bleeder („biztos vagyok benne, hogy sokan ismeritek az érzést, milyen elveszíteni egy nagyon közel álló személyt: minden széthullik, hirtelen rádöbbenünk a halandóságunkra és a sebezhetőségünkre”), a szemüveges gitáros mandolint vesz nyakába, a billentyűs pedig a színpad közepén lévő kis harmóniumhoz kuporodik. A PJ Harvey repertoárjába illő Gun csaknem hétpercesre nyúló pszichodrámája – az egyetlen gitárt használó albumverzióval szemben – teljes zenekari zúzássá alakul, aminek végén az énekesnő bemutatja zenészeit, a hang- és fénytechnikusokat, de még a turnémenedzserét is, sőt a koncert promótereinek sem felejt el köszönetet mondani. „Ezen a turnén játszunk a legnagyobb közönség előtt. Lehet, hogy csak ezer ember, de nekünk mintha stadion lenne” – lelkendezik, és stadion-rock szokásokhoz híven rögtön neki is áll megénekeltetni a közönséget, többek között a Harmadik típusú találkozások öthangos „tü-rü-rü-rü-rű” témájával („Ez a kedvencem!”), majd a sci-fi tematikánál maradva „Nagyon köszönöm mindnyájatoknak, hogy eljöttetek, ti vagytok legjobb testrablók a világon!” felkiáltással búcsúzik el a Heard It All Before előtt, mely tapsolós lendülettel zárja a csaknem 70 perces főprogramot. 

A ráadás akusztikus gitár és harmónium kíséretével indul, a Fisherman’s Woman album gyászmunkás címadó számával, mely a második percnél stílszerűen átúszik a Sea People-be. Ez utóbbi az 1999-es lemezen szerepelt egyperces záródalként, ahogy a koncert következő két száma is a Love In The Time Of Science-ről kerül elő. „A következő dal egészen régi, tíz éves. Akkor én 21 éves voltam. Most 31 éves vagyok” – konferál az Emilíana. „Nem számít!” – kiáltja be egy néző. „Tudom, hogy nem számít. Szerintem a fiatal emberek csúnyák” – válaszolja az énekesnő, amivel az est legnagyobb derültségét váltja ki. A gondtalan fiatalságot megéneklő Unemployed In Summertime után egy másik korabeli kislemezdal, a szerelemes hangulatú Easy jön (ezt Emilíana annak idején Siggivel közösen írta), és ezek az triphopos elektronikával megismert számok most akusztikus gitáros folk-pop hangszerelésben is gyönyörűen megállják a helyüket. Aztán újból a 2005-ös albumnál vagyunk, annak nyitódala, a Nothing Brings Me Down szól, végül eljutunk az új lemezhez: „A következő szám az édesanyámnak szól, amiért megmentette az életemet” – konferálja Emíliana a vigaszt hirdető Beggar’s Prayert, melynek záró „hu-u-ú” kórusát együtt énekli zenészeivel, himnikus hangulatot teremtve. Ezzel teljes is a lemezbemutató, a Me And Armini összes dala ki van pipálva (oké, a Dead Duck kivételével, de az igazából nem is dal). 

A koncertnek azonban még mindig nincs vége,  a heves tapsra és hejehujázásra Emilíanáék még egyszer visszajönnek. „Már csak egy dal van nálunk, de….ööö… nem biztos, hogy a szövege az eszembe jut. Ez is az első lemezen volt, húsz éve…(nevetés, javítás) tíz éve. A címe Summerbreeze. Kérem, aki tudja a szöveget segítsen!” Ez az est egyetlen száma, amelynek nem Emilíana Torrini írta a szövegét: ezt az ábrándos szerelmes dalt annak idején egy Mark Abis nevű dalszerző-énekes baráttól kapta, és már akkor is folkos, akusztikus gitáros darab volt, így most is gond nélkül illeszkedik a repertoárba. Aztán már csak ismételni tudnak, így a legpörgősebb, legrövidebb dalt választják: a kétperces Jungle Drum másodszorra is szórakoztató, és ezzel a ráadás pontosan félórásra, a koncert meg pont száz percesre kerekedik ki. Miután a zenekar levonul a színpadról, és a rajongók levadásszák a setlisteket, kiderül, hogy már az Unemployed In Summertime és az Easy is ajándék volt a bécsi közönségnek, hiszen nem szerepelt a tervezett dalsorrendben – ahogy ez a második ráadásblokk sem. Úgy tűnik, az izlandi tündér nem csak udvariasságból mondta, hogy öröm neki itt játszani.

koncertfotók: Feid Judit 

szöveg: Déri Zsolt