A Bonobo felvételeken is sokszor hallott lassú, előrefelé mozgás itt is jelen van, ahogy óvatosan adagolva érkeznek az új hangszerek, folyamatosan építve fel a dalokat vagy azok egyes szakaszait, egyre több izmot illesztve a vázra. Nincsenek nagy katarzisok, inkább csak kitartott merengés, maguknak időt és teret engedő szerkezetek töltik meg a lemezt.

Andreya Triana megfontoltan és higgadtan kommunikál, nem ragadtatja el magát. A múlt csalódásai és szebb pillanatai ennek megfelelően hasonló érzelmi töltettel szerelve mutatják magukat. Kerek hangok, ártatlan gitárok, csilingelések vagy épp légies fuvolák adják a downtempo, a triphop és a soul elemekből fogalmazódó számok alapjait.

Az ugyancsak Bonobo sajátja, hogy úgy kerül be például a cselló az X-be vagy akár a játékzongora a Draw The Stars-ba, hogy azok határozottan hívják fel magukra a figyelmet, és bár a jelenlétük még így is komoly hatással bír, a bennük rejlő természetesség veszít az erejéből. Ennek is betudható, hogy kicsit steril lett a Lost Where I Belong,  mely legalább annyira a lelkiismeretesen polírozott megszólalásra mindig nagy gondot fordító Green lemeze, mint az előtérben dolgozó Andreya Trianaé.

Valahol a hétvégék ráérős nyugalma és a hétköznapok hagyta, kisebb forradások közé ékelődik az album, és formás pillanatainak hála a túlgondoltsága ritkábban mutatja magát.