Akárcsak a Hurts, a Delphic vagy a The Drums,  az Everything Everything is szerepelt azon a bizonyos BBC Sound of 2010-es listán. Ám míg az előző bandáknak van egy jól megfeleltethető miheztartási pontjuk, legyen az akár a New Order vagy a szintipop, addig az Everything Everything csak és kizárólag saját magával kompatibilis.

A srácok egy olyan réten terítettek le lepedőt, ahol előttük járt már David Bowie, az XTC vagy akár a The Futureheads is, de egyikük sem telepedett le tartósan. A Man Alive az első a post-indie albumok között - art rock, perfekt művészi kivitelezéssel. Úgy stílusos, hogy stílusa meghatározhatatlan, egy számon belül tekeredik egymásba a pop, az electro, a jazz, a funk vagy épp a prog. Maguk is csak a vicces, pimasz Bizarr&B-t biggyesztették ki myspace oldalukra.

Mások szerint az Everything Everything mély, mint a The Beatles és David Bowie, populáris, mint R. Kelly és Michael Jackson, de nehezen emészthető, mint az avantgárd minimalizmus atyja, Steve Reich. Jonathan Higgs (ének, gitár, billentyűsök, laptop), Jeremy Pritchard (basszus, billentyűsök, vokál), Alex Robertshaw (gitár, billentyűsök, vokál) és Michael Spearman (dob, vokál) bemutatkozó albuma legalább olyan hatásos, mint a Vampire Weekend-é volt, csak annál jóval újszerűbb.

A Man Alive dalai mozaikképek, melyek folyamatosan változnak. Jonathan Higgs fejhangon énekel, a ritmusszekció olyan izgága témákat játszik, mint amilyeneket a The Futureheads játszott a debütjén. Leállnak, beindulnak, nekilendülnek, aztán befékeznek, de végig zakatolnak. Soha nem hallott ritmusképletek és dallamok kavarognak, mégis koherens az egész, és épp ez benne a pláne. Az ember nem is érti, hogyan rendszerezik ezt a kreatív, szürreális, ugyanakkor ritkaszövésű káoszt, vagyis, hogy hogyan adják elő a koncerteken.

Az Everything Everything legalább olyan szédületesen különc, mint a Tv On The Radio, de tolerálható és szerethető különc. És ami mindennél fontosabb: tudják, mikor kell ezeket a bonyolult darabokat abbahagyni, magyarul nem játsszák túl öncélúan a számokat. Frenetikus vokállal megtámogatott darabok sorakoznak, melyek egyszer megutaztatnak, máskor táncolni hívnak. A legváratlanabb helyeken torzított gitárok hasítanak be (Suffragette Suffragette), hogy máskor rezesekre emlékeztető fanfárok irritáljanak (Come Alive Diana), barokk csembaló szóljon (Two For Nero), funkos pop füttyögjön (Schoolin'), vagy épp kínzóan szép Tin (A Manhole) ambient-fátyol úsztasson Sohaországba.

Egy ambiciózus zenekar feltérképezetlen területre tévedt, de szerencsére ahelyett, hogy eltévedt volna, sikerült saját telepet kialakítania, és koncepcióvá gyúrni a sokrétűséget. Egyébként a zenésztársak számára irtó bosszantó lehet, hogy az osztály új tanulója ilyen kiválóan teljesít, de ez már legyen az ő gondjuk.