Frears azonban nem az a fajta, aki a sikerbe belebódulva elveszti a fejét, ha nyálcsorgatós témát prezentálhat. Eben az esetben is inkább az összefüggéseken és az emberi kapcsolatokon van a hangsúly, mint a bulvártémákon, amiből persze rendesen kijutott a királyi famíliának is. A brit nemzeti hagyományoknak az uralkodóház szerves részét képezi, és mint ilyen szent és sérthetetlen, de azért szívesen látják az angolok is, hogy a legfelsőbb arisztokrácia tagjai is csak emberek.
 
Bár az alkotógárda látható lelkesedéssel vázolta a királyi család, Erzsébet és az akkori miniszterelnök, Tony Blair stiklijeit maró iróniával, azért nem vágta pofán az évszázados tiszteletet. Leginkább esendőségük lehet sértő vagy méltatlan, de Frears filmes rutinja az összes etikai buktatót kikerülte. 
 
A középpontban maga Erzsébet, akinek hideg előkelősége példátlan belső csatákkal párosul, aki tartja magát, akkor is, ha már éppen készül összeroppanni a bénító erejű felelősség terhe alatt. Aztán ott a bohóc miniszterelnök figurája, meg a rebellis meny, Diana halála, aki nem titkoltan vörös posztó volt a családfőnek. Sorra jönnek a támadások, a tradicionális angol hidegvérrel többé már nem tolerálható szalagcímek fröcsögő szavai, és a folyamatos vádaskodás. Mindezek arra kényszerítik a királynőt, hogy az évszázados hagyományokra fittyet hányva emberként és nőként is kiálljon a plénum elé, és megmutassa magát.