Én most láttam a filmet és tetszett. Bár Eastwood mindig is az egyik kedvencem volt színészként/rendezőként, egy munkáját nem hagynám ki. Mondanom se kell, hogy aki teheti, filmjeit eredeti hangon nézze, mert akkor lesz az egész egyedi. Sosem törekedett popcorn mozi vagy buggyant sci-fi létrehozására, a reális, racionális klasszikus férfit formálja meg filmjeiben és nagyon kevés kivétellel feledhető.

Szeretném megosztani ezt a filmkritikát veletek:

Clint Eastwood még tavaly jelezte, hogy utolsó filmszerepében (őt idézem) egy rasszista gennyládát fog játszani. Vártam a filmben a rasszista gennyládát, hátha elundorodom az emberi bőr színe alapján kategóriát felállító ostoba baromtól. Láttam is rasszistát, négerek játszották. Meg láttam egy 79 éves színész-rendezőt, aki leiskolázza az újonc sztárokat.

Az öreg Kowalsky megjárta a koreai háborút, ölt és látta a halált. Már nem vágyik másra, csak békés öregkorra a saját hazájában, amelyért a vérét oltotta, s amelyért a lelkét oltárra tette. Ehhez képest a környéken ő az utolsó fehér amerikai, körülötte bandázó niggerek és az amerikaiakat a saját hazájukban nem szívesen látó ázsiaiak hada nyüzsög. A vaskalapos vénembert mégsem tudják elűzni otthonról, ő büszkén kitűzi portájára a nemzeti lobogót, és éli pihenős öreg napjait.

A film a szomszédban lakó hmong család körül forog. Öröm, hogy végre egy széles nyilvánosság elé kerülő filmben legalább megemlítik a kommunisták kegyetlen bűneit a hmong nép ellen. Ha nem lenne védjegyeztetve ez a kifejezés, azt is mondhatnánk, hogy a vörösök holokausztot követtek el e csoport ellen, manapság az emberek mégsem tudják, hogy milyen bőrszínű népségről van szó.

Kowalskyt a kritikusok rasszistának nevezik, holott ő nagyon távol áll ettől. Nem örül a bevándorlóknak, sőt nem átallja citromképűnek nevezni a citromhoz hasonló képűeket sem. De megmenteni a bandázó négerektől a hmong lányt, és oltalmába veszi annak testvérét, aki az élete legnagyobb értékét próbálta néhány nappal korábban elrabolni tőle. Ez az ember nagyon távol áll a rasszistától: csupán egy háborút megjárt, valódi férfiként élni próbáló nacionalista öreg, aki hű elveihez, de azt nem erőlteti.

Eastwood e filmjével egy tiltott karaktert hozott létre: a szerethető, tiszteletreméltó, sőt példaképpé váló patriótáét, ezért pedig a filmvilág kisebbségi irányító rétege üzenni fog. Egy valóban élvezhető, pörgős, de nem speciális effektekkel távolivá tett, fontos film lett a Gran Torino, melyet mégsem siettek díjakra jelölni. Egy nem mondható el róla: a jó filmzene. Eastwood a végén öreg, rekedt hangjával dünnyög valamit egy dallamra, ez illik is a filmbe, de jónak nem jó. Mégis csak a Legjobb Filmzene díjára jelölték, mely egy suttogó üzenet: látod, mi az utolsó filmszerepedet megjutalmazhattuk volna, de ez a karakter, a tabutörő, őszinte személyiségvonásokkal rendelkező elvhű amerikai férfi képe nem kell a vászonra.

A film nem a felkészült nézőrétegnek készült, nem érinti olyan mélyen a problémákat, így filozófiai szempontból meglehetősen egyszerű lesz. Erre azért is van szükség, hogy azok is közel érezhessék magukhoz, akik nem értik meg, hogy miért vált ilyenné, egyébként szerintem kifejezetten szimpatikus személyiséggé Kowalsky. A befejezés is a kötelező amerikai stílus miatt lett olyanná, amilyenné, a film azonban élvezetes. Bár vitázni nem lehet rajta olyan jól és hosszan, mint A hullám-on, de beülhetünk rá barátnőnkkel vagy a valódi világtól a média szűrője miatt nagyon is távol álló neoliberális ismerőseinkkel. Meg fognak lepődni, amikor elmondjuk nekik: ez a film nem arról szólt, hogy a vágott szeműek megváltoztatták az öreg rasszistát, hanem éppen fordítva: az öreg tanította őket valami mélyen emberire.